A gyász anatómiája

Feltették nekem a kérdést, hogy miért kell gyászolni, mi a gyász jelentősége. Nos, megértésem szerint a gyász egy trauma-túlélési stratégia, és minél tudatosabban alkalmazzuk, annál könnyebben ki tud gyógyulni a lelkünk a veszteség okozta traumából. De kezdjük a történetet korábban. Én régebben nagyon elutasító voltam a halállal kapcsolatban, nem szívesen mentem el a nagymamám, nagypapám, de még az anyám vagy apám temetésére sem. Valószínűleg úgy tekintette a lelkem, hogy ha részt veszek a temetésen, azzal a saját tudomásomra hozom a közeli hozzátartozóm elveszítését, amiről könnyebb nem tudomást venni, tagadni úgy, ha nem búcsúztatjuk el, gyászoljuk el megfelelőképpen. Persze a trauma attól még ott marad, sőt, a halállal kapcsolatos tagadásunk vagy félelmünk is növekedni fog. 

Aztán Krisna-hívő lettem, és magamévá tettem a reinkarnáció üdvözítőnek ható tanát - a lélek örök, a test átmeneti, ezért fölösleges bánkódni az elmúlásán. Ez az ideológia azonban önmagában nem hozta el azt, hogy megbékéltem volna a halál jelenségével, és megtanultam volna elengedni azt, ami meghalni készül az életemben, nem csak hozzátartozókat, számomra fontos személyeket, hanem olyan élethelyzeteket, helyszíneket, ingatlanokat, anyagi dolgokat vagy kapcsolatokat, melyek konkrétan nem halnak meg ugyan, mégis megszűnik jelenlétük az életemben, és ezért veszteségként élem meg azt, hogy véget érnek. 

Amióta a sámánsággal foglalkozom, a halálnak azt az aspektusát is sokkal "közelebbről" tapasztaltam meg, hogy a felkészületlen lélek számára bizony küzdelmes lehet az átlépés és a továbbutazás. De azért azt gondolom, hogy az eltávozott lelkek szempontjából nézve a gyásznak nem ugyanaz a jelentősége, mint az ittmaradottak esetében. Hogy miképpen segíthetjük a halottak lelkének továbbutazását a Holtak Birodalmába, arról egy korábbi blogomban írtam (Egyéni lélekkísérés). Most azonban a gyász jelentőségéről szeretnék írni a lelkünk egészsége szempontjából. 

A veszteség megélésének és feldolgozásának első lépése annak elismerése és elfogadása. Ez jelenti a gyászfolyamat kezdetét. Ha nem sikerül feldogozni a veszteségből fakadó traumát, akkor az lélekvesztéssel járhat, vagyis egy lélekrészünk megakad a szellemi térben, és nem fogjuk tudni elengedni a halottat vagy az elveszített, számunkra fontos dolgot. A gyász ugyanis vonatkozhat egy tárgy, lehetőség stb. elvesztésére is, amely a számunkra sokat jelent. Sőt, egy párkapcsolat megszakadása után is le kell folytatni egy gyászfolyamatot, hogy teljesen el tudjuk engedni a volt társunkat, és le tudjuk zárni  a hozzá fűződő érzelmi-energetikai kapcsolatot. A lélekvesztés megelőzése önmagában nem garantálja ugyan a trauma sikeres feldolgozását, de szinte elengedhetetlen hozzá. Ez a gyászfolyamat második fontos eleme - az elengedés és lezárás tudatos gyakorlása. Az elvesztett személyhez fűződő emlékeket nem kell elfelejteni vagy kizárni a tudatunkból, de a gyászfolyamat során, amikor rá gondolunk, akkor mindig búcsúzzunk el tőle, érezzünk hálát, és gondoljunk rá elengedő szeretettel, tudatosan a múltba helyezve a vele kapcsolatos élményeket. Ebben az esetben az emlékek gazdagítani fogják a személyiségünket, ellenben ha a veszteség áldozatának érezzük magunkat, akkor a trauma csak mélyülni fog a veszteséggel kapcsolatos düh, igazságtalanság, keserűség, kilátástalanság érzéseinek sulykolásával. 

Hogyan és meddig tartson a gyász? Ez nagyban függ attől is, hogy mit vagy kit gyászolunk, de általában fél-egy éves időtartamot megengedhetünk magunknak. Ritkább esetben a gyászfolyamat hamarabb is le tud zárulni, amikor már úgy érezzük, hogy gyógyult szívvel tudunk továbblépni a jövő felé. Viszont ha jóval tovább húzódik egy évnél, az arra utal, hogy beleragadtunk a veszteségérzetbe, nem merünk továbblépni és lezárni az ügyet, elengedni a gyász tárgyát. A gyász magában foglalja az elveszített személlyel kapcslatos emlékek megengedését. Arra utalok itt ezzel, hogy nem kell erőltetve vagy tudatosan előrángatni a hozzá fűződő emlékeket a kelleténél nagyobb mértékben, de meg kell engedni a felbukkanásukat, és amint fentebb írtam, hálával és elengedő szeretettel érdemes megélni őket. Végezhetünk akár kisebb megemlékező szertartást vagy szertartásokat a halál vagy veszteség utáni egy év során. Erre nincsenek konkrét előírások, de megtehetjük azt, ami intuitíve jön. 

A gyászfolyamat alaphangulata tehát a két szésőség közötti kellene, hogy legyen - se a túlzott kétségbeesés és önsajnálat, se a túlzott ridegség és érzéketlenség ne jellemezze, mivel ezek korlátozzák a gyászfolyamat gyógyító hatását a lelkünkre nézve. Maga az elengedés, a kapcsolat lezárása, az erőnk és a lélekrészeink visszahívása a legfontosabb a gyászfolyamatban, és annak a megélése, hogy a halál, az elmúlás az élet természetes része, mely nem feltétlenül szomorú vagy tragikus, csak a mi modern kultúránkban kapcsolódik hozzá ilyen jelleg.