Na ebből aztán az következett, hogy Krisna-hívőként megpróbáltam lebontani az egómat és Isten szolgálatába szegődni, és a Tökéletes Lény iránt gyakorolt szeretetem által (akit igazából szemtől szemben soha nem láttam, tehát csak a mások által róla alkotott képbe igyekeztem szerelmesnek lenni) igyekeztem én is megszabadulni a tökéletlenségeimtől, a tisztátalan, szennyes, önző vágyaimtól és szentté válni. Ha őszinte akarok leni önmagamhoz, akkor azt mondom - nem sikerült 20 év alatt aazá a szentté válnom, aki szerettem volna, és amivé erlvárták, hogy váljak. Közben viszont belém ivódott az a szkepticizmus is, hogy minden emberi kapcsolat eleve kudarcra van ítélve, és nem várhatunk tőle semmiféle boldogságot, sőt, ha egy "hétköznapi" embert szeretek, és nem Istent, akkor az csak egy anyagi ragaszkodás, egy kifordított, perverz érzés, még akkor is, ha az a valaki a feleségem, a gyerekem vagy az anyám-apám, stb.
Ettől eltekintve az önkeresési folyamatom nem ért véget a Krisna-tudatos fejezettel, hiszen a keresés mindig folytatódik, életeken, évezredeken és univerzumokon át. Mikor milyen interpretációban fogalmazzák meg éppen a spiritualitást és Istent, a Nagy Szellemet, a Nagy Egészet, abban keresi az ember. De közben a tökéletesség imidzséből viszont kiábrándultam, és már nem igyekszem olyan görcsösen megszabadulni "gyarló" vagy nekem nem tetsző tulajdonságaimtól. Persze igyekszem úgy élni, hogy minél kevésbé bántsak meg másokat, de ez is a szeretet iránti elköteleződésemből fakad. Ha tökéletes vagyok, ha nem, illetve ha tökéletes az, akit szeretek, ha nem az, akkor is a szeretet legalább abban fejeződjön ki, hogy nem bántom meg, nem akarom irányítani, megfeleltetni az elvárásaimnak, stb. Higgyétek el, hogy ezeket a dolgokat még egy "tökéletes" személy iránt gyakorolni sem kis dolog, de a hétköznapi valóságban hús-vér, "tökéletlen" emberek iránt azonban még nagyobb kihívás. És hol van még a "nem-bántás" a valódi feltételek nélküli, elvárások nélküli és nem-tolakodó szeretettől? Amikor szolgálom azt a sok-sok "tökéletlen", szenvedő élőlényt, vagy legalábbis azokat, akik hagyják, hogy szolgáljam őket, vagy akiket rám bízott az élet, akkor azt gondolom, hogy az igazi szeretet nem csak a tökéleteset tudja szeretni, sőt, van valami szerethető a tökéletlenben is. Nem könnyű gyakorolni, az való igaz, de talán ez adja az élet sava-borsát.
Nyilván az emberi együttlét alapvető szabályai közé tartozik a nem-bántás is, vagyis hiába fordulok én szeretettel valaki felé, aki folyamatosan bántani akar. A szeretet puha, és általában nem fogja lefegyverezni a narcisztikus bántalmazót, aki ráadásul észre sem veszi, vagy nem úgy érzi, hogy bántani akarna valaki mást, aki őt szereti. Tehát nem mindenkit lehet szeretni, vagy legalábbis nem közelről, és nem teljesen nyitott szívvel. Akkor ugyanis olyan sok sebesülést fogunk szerezni, aminek a hatására mi is elkezdünk bántani másokat vagy legalább saját magunkat.
És itt az önszeretet témájához kanyarodunk vissza, amely nélkül szerintem mások irányában sem fogjuk tudni gyakorolni a szeretetet. És ebben az aspektusban is elfogadom azt, hogy nem csak a "tökéletest" lehet szeretni, hanem a "tökéletlen" önmagunkat is el kell fogadni, meg kell bocsátani magunknak és el kell engedni a bűntudatot vagy bármiféle kesergést afölött, hogy nem vagyunk tökéletesek, és így nem vagyunk szerethetők. A feltétel nélküli szeretet ritka kincs ebben a világban, mégis gyakorolni kell, és törekedni kell a fejlesztésére, bármennyire is "feltételekhez kötöttek" a körülményeink és a tudatunk.
Azt szeresd, aki előtted van, melletted van, azokat az élőlényeket (nem csak embereket, de az Élő Természet összes megnyilvánulását), melyekkel osztozol az élettereden. Ha elutasítod a "tökéletlen" emberi lényeket, és a Természet lényeire csak úgy gondolsz, mint alacsonyabb rendű, kizsákmányolható egyedekre, akkor nem sok eredménye lesz annak, hogyha egy távoli, mindenen túl létező, "tökéletes" istent imádsz teljes odaadással, akivel talán majd egyszer találkozol a halálod után.
Mág egy utolsó gondolatként azt jegyezzük meg, hogy nagyon sokfélék vagyunk, egyediek, megismételhetetlenek. A "gyógyult" személyiség, bár nem feltétlenül egyenlő a "tökéletessel", mégis életképesebbnek tűnik a szeretet gyakorlása (adása és kapása) szempontjából, mint egy traumákal terhelt személyiség. Ha tehát arra törekszünk az életünk során, hogy kigyógyuljunk a traumáinkból, nem bántsunk másokat, és gyakoroljuk a szeretetet, amennyire tökéletlenül ezt meg tudjuk tenni, akkor már nagyon sokat, alighanem a legtöbbet megtettük önmagunkárt és másokért is. Ha szeretnétek elolvasgatni korábbi eszmefuttatásaimat a szeretetről, belinkelek ide két blogbejegyzést:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése