Látomáskeresés a Hegyen - 5. rész

Az előző napon megcsináltam még az Erő övei természet-kontemplációt, az is nagyon jóleső érzéssel töltött el. A gyakorlatot majd részletesen le fogom írni később. Az Erő övei beavatáshoz hasonló módon (csupán a Föld és Víz elemek vannak felcserélve) a farokcsonton keresztül kapcsolódunk a vizekhez és az Óceán-anyához, és a fekete számíból egy övet fonunk a medencénk köré, mintha egy pelenka lenne. A napfonati csakránál a vörös számít hívjuk be a Földanyától, és itti is övet fonunk belőle a derekunk köré. A következő öv az arany (szívcsakra, Nap-apa), majd az ezüst (torokcsakra, Holdanya, Szélanya, csillagok), és végül a lilás fehér (két szem és a harmadik szem, a mély Kozmosz, vagyis a Nagy Szellem energiáját kell behívni. A végén a nyolcadik csakrából, a Virakocsából még egy szivárványszínű zuhatagot is vizualizáltam, amint teljességgel átárja az energiabuborékomat.

Ezután még elvégeztem a Kundaliní-légzógyakorlatot, de sok minden nem történt ezalatt sem. Valahogy a koplalással együtt nem üt akkorát a dolog, mint egyébként szokott. A csörgőt és a dorombot is használtam minden nap, a dobon kívül. 

Harmadik nap is egészen időben megérkeztek Oguzék, és megkérdezte, hogy megy a kiülés. Mondtam, hogy elég nehéz élmény, erre azt válaszolta, hogy van, amikor a szenvedéssel kell dolgoznunk, ahelyett hogy menekülnénk előle. Ezt az éjszaka folyamán szerintem sikerült is kimaxolni. Megkínáltak odrvossággal, megittam a pohár vizet. Ezzel már úgy éreztem, hogy csak ki fogom bírni a kiülést. Üldögéltem, játszottam a hangszereken és vártam, hogy elkezdődjön az esti éneklés a szertűz körül, de csak nem kezdték, pedig már egészen sötét kezdett lenni. Most pedig azon hisztiztem be, hogy miért nem kezdik az éneklést. A böjt előrehalatával a Szellemvilág és a fizikai világ közötti "hártya" is elkezd elvékonyodni. Ezért az ember a kiülés vége felé a legkisebb paraméterek hatására is elkezdhet a hétköznapi tudatállapotból "átkapcsolni" a transzállapotba, és még nyitott szemmel is láthat mindenféle lényeket, formákat a fák leveleiben, kérgében, a felhők formájában stb. Viszont ignerlékenyebbé is válhat az ember, és van, akinél ez a hiperérzékenység még napokkal a látomáskeresés vége után is fennáll. Erre mondhatnánk azt, hogy ami másokban vagy a körülményekben idegesít, azzal van dolgod önmagad belső világában. 

Szóval elkezdtem megint hangosabban dobolni, most nem volt bennem olyan sok mély indulat, csak jólesett hangosan ütni a dobot, aztán néha elhalkulni, visszaerősíteni. Persze ilyenkor a harmadik nap végefelé az ember már mindenen képes felhúzni magát. Mire végeztem, hallottam az éneklést a völgyből, de ugyanakkor az eső is rázendített, és esett vagy két órán keresztül. Még jó, hogy megcsináltam a menedéket vízmentesre, és így nagyjából vízhatlanul tudtam tartani a cókmókjaimat. Pár órán keresztül esett az eső, de elég jól bírta a menedék. Viszont rájöttem, hogy teljességgel képtelen vagyok elaludni. Már a második éjszaka is nehezen ment, mert elég alaposan kipihentem magamat addigra, most viszont ott feküdtem a hálózsákban, ráadásul jó fülledt is volt az éjszaka az esőnek és a párának köszönhetően, és egyáltalán nem akart álom jönni a szememre. 

Elkezdtem végezni egy lassú, finom transzlégzés-változatot, és közben azt kértem, hogy megszabadulhassak a gyermekkori traumáimtól, és visszautaztam az anyamáhbe, aztán végigéltem az anyaméhben töltött időt, a születést, néhány gyermekkori emlékemet anyámmal, fiatalkoromból, az első szerelmemet, aztán valahol elvesztettem a fonalat.

Forgolódtam jobbra, balra, a hátamra, de már mindegyik pozíció kényelmetlen volt. Az elalvásra tett ismételt kísárleteim után nekiszegeztem a kérdést a Szellemvilágnak: melyik szellem van itt, amelyik nem hagy elaludni? Azonnal jelenjen meg! Ekkor egy medvét láttam magam előtt, és arra gondoltam, hogy valamit kelene kezdeni vele, hogy elaludjon. Egy tóból elkezdtem halakat kifogni, hogy jóllakassam, hátha akkor ő is elmálmosodik. Mézet is szereztem neki, és miután jóllakott, elmet pihenni, és engem is jobban hagyott elbóbiskolni. 

Végül az ájszaka közepén fleadtam a dolgot, és ingewrülten kipattamtam a hálózsákból, gondolván, hogy valamilyen erőteljesebb impulzusra lesz szükség. Levetkőztem, alsógatyára, és bár már nem esett az eső, felültem a ponyva alatt átsüvítő hűs szellőben, gondolván, hogy most végzek egy kis WIm Hof-hidegmerülést, és addig így maradok, amíg nem kelzd el vacogni minden orciákm. A testem ugyanis izzott a hálózsákban, és hidegre vágytam. Közben elkezdtem zengetni az Om Namah Sivaya mantrát, gondoltam, hogy elmondom 1080-szor, hátha közben kihülök. Jólesett a dacolás a hideggel. Elmondtam a tíz kört, és azután visszafeködtem a hálózsákba, és valahogy sikerült elaludni. 

Kisvártatva azonban erős deréktáji fájdalmakra ébredtem, mintha vesegörcsöm lett volna, vagy idegbecsípődés a derekamban, de inkább egy széles sávban fájt a derekam. Nem tudtam fekve maradni, magzatpózban próbáltam elmulasztani a görcsöt, meg ugyanazt térdelő helyzetben. Mindenre gondoltam, hogy most azonnal le kellene menni és mentőt hívni, vagy valahogy véget vetni ennek az elviselhetetlen fájdalomnak. Közben egy ilyen lázálom-szerű dolog jött, amit emlékeim szerint "gyógyító írásnak" vagy valami hasonlónak lehetne nevezni. Nem emlékszem pontosan, de mintha olyasmi lett volna, hogy amikor leírunk egy szót, akkor abban benne van az a trauma, ami beteggé tesz, és van egy módja, hogy kiemeld a traumát belőle, és meggyógyulj. Az álmomban persze iszonyú humbugnak tűnt a dolog, és nagyon szenvedtem közben.Végül valahogy sikerlt lecsökkenteni a fájdalmat elviselhető mértékűre, és igyekeztem ismét elaludni, már hajnal felé.