Látomáskeresés a Hegyen - 4. rész

Harmadik nap

A félig "átmulatott" éjszaka után felkeltem pirkadat után valamennyivel, de persze nem éreztem álmosnak magamat. Megint jól jött a kis reggeli torna a hűsben, majd leültem légzőgyakorlatokat végezni. 108 fújtató légzés után végeztem egy belső és egy külső légzésvisszatartást, mindezt ismét hét körön keresztül. Talán egy kicsit jobban hatott, mint az előző napi Wim Hof légzés. Szombat reggel volt, a kiülés felénél lehettem. Kaptam két dalt, amik ott motoszkáltak a fejemben:

"Tárd ki a szíved!
Lüktet az Élet!
Földanya ébred!
Nyisd meg a lelked!"

A másik szövege:

"Tűzből jöttem régen, tűzzé válni féltem
Tűzbe lépek mostan, hogy a lelkem mossam."

Kipakoltam az oltárat, didgeridoo, furulya, délelőtt napoztam, dél körül jógáztam. Délután megint kifeküdtem a kis sziklám fölé napozni, és közben depresszióztam, hogy nem jönnek a látomások, és nem vagyok motivált egyáltalán a szellemi munkára, leginkább csak wellnessezek ezen a kiülésen. Már kialudtam magamat, lett egy kis színem is, a digitális detox is megvan, de a szellemi dolgokban valahogy most nem haladok. A jó időjárás és szuper környezet ellenére valahogy úgy tűnt, mintha az idei kiülés nagyobb próbatétel lenne, mint a tavalyi volt a kunhyóban, bár lehet, hogy az idő megszépíti az emlékeket, nem tudom. Minden esetre azt eldöntöttem magamban, hogy ha holnap reggelig kibírom, akkor már nem érdemes lemenni, mert úgyse ehetek a kunyhó előtt, maximum ihatok. Illetve azt is elengedtem, hogy az egy hónap múlva esedékes, nyitott látomáskeresésre is kiüljek, mert most megint kell egy pár hónap, mire ennek egyáltalán értelmét fogom látni. Annyi mindent csinálhatnék otthon, ha éppen nem itt rostokolnék a négy égtáj közötti kis négyzetemben. Közben persze az életemmel kapcsolatban is sok negatív gondolat jött a sikertelenséggel, értelmetlenséggel, kudarcokkal, veszteségekkel kapcsolatban. 

Közben elkezdett egy kicsit cseperegni az eső, mintegy figyelmeztetésképpen, és én kaptam az alkalmon - átdesignoltam a ponyvás menedéket, hogy jobban védjen engem és a cuccaimat az eső elől, ha netalán éjszaka kedve támadna rázendíteni. Miután megcsináltam a menedéket, beültem a matracra. Merengtem jobbra-balra, aztán úgy gondoltam, hogy ha most már úgysincs mit csinálni, megfogpm a dobomat, és megpróbálok ismét révülni, hátha jön most valami a Szellemvilágtól. 

El is indult egy elég részletes látomás, ahogy doboltam. Először mintha egy furcsa dobot láttam volna, rárajzolt sámán-szimbólumokal. Utána mintha szárnyai is lettek volna, és utána végül mindez átalakult egy jurta tündökévé, és kirajzolódott az egész jurta, kiderült, hogy ez az én jurtám, amit nagyon szeretnék, hogy megvalósuljon, és a csúcshegyi telkünkre kerüljön. Abban a jurtában láttam magamat, ahogy szertartást végzünk a feleségemmel, és sok ember jelen volt, aztán a jövőt láttam. Ott éltem sokáig ezen a telken, a gyerekeim is egészen felnőttek már. Sok mindenki megfordult ebben a jurtában, a tanítóim, Oguz is, Puma is, más híres tanítók, sámánok is tartottak ott programot, szertartást, dobkört. Szóval nagyjából úgy nézett ki ez a része a látomásnak, mintha megvalósulnának az álmaim és a kéréseim a Szellemvilághoz.

Miután ezt így megmutatták, nem tudom, hogy megnyugtatásképpen vagy milyen célból, de utána elindult egy utazás, egy óriáskígyót láttam, amelyik bekapott, és bekerültem az emésztőcsatornájába, majd átalakultam fénnyé, és kiürített magából. Majd ez a folyadék lefolyt a kövek között a föld alatti vizekbe, majd bele Mamakócsába, a Világóceánba. Utána elpárologtam vízként és a felhőkbe kerültem, és eső formájában leestem az amazonasi dzsungelbe. Egy jaguárra estek az esőcsepek, ő pedig benyalogatta őket, mintha ivott volna belőlem. Valahogy bekerültem a jaguár belsejébe, és a kölykeként megszülettem. Jaguár-kölyökként rohangásztam az erdőben. Egyszer, amikor megöregedtem, akkor meg is haltam, és valami tisztáson vagy fennsíkon maradt ott a holttestem, majd jött a kondorkeselyű, és elkezdett falatozni belőlem. Így átkerültem a Kondorba, és elkezdtem repülni vele, fölfelé az égbe. Közben a Kondor átalakult kristálykeselyűvé, én pedig a szívében lüktettem egy vörös gömbként, én voltam a Kondor szíve. 

Amikor megérkeztönk a legfelső szférába, a Kozmosz, a Felső Világ legmagasabb szintjére, amit Puma úgy nevez, mint a Nap, amely soha nem kel fel és soha nem nyugszik le, ott ezen a sárgás bolygón egy körben ott állt az összes általam ismert isteni személyiség az összes kultúrából, köztük a szellemi segítőim, azok a lények, akikhez imádkozni szoktam, és a Kondor a kör közepére mintegy kiöklendezte ezt a vörös golyót, ami én voltam. Ekkor az isteni lények szívéből elindult egy-egy sugár a kör közepe felé, ahol én ott voltam ennek a gömbnek a formájában, és mintha valamilyen erővel töltenék fel, egyfajta beavatási, erő-átadási szertartás gyanánt. Egyszer hirtelen ez az energiagombóc szupernovaként felrobbant, és az egyik része átrepült a kozmoszon keresztül, mint egy meteorit, és végül leérkezett a Földre vagy a Középső Világba. Becsapódott ez a meteorit, és elkezdte áztatni az eső, sütni a nap. Így a meteorit lassan átalakult földdé, és ebből a földből növények sarjadtak. Majd egy kolibri érkezett meg, amely elkezdte szívogatni ezeknek a növényeknek a virágait, és a tudatom ezáltal átkerült a kolibri testébe. 

A kolibri odarepült az Életfához, és elkezdett fütyürészni, fújni kifelé a fényt a csőréből. Ezáltal mindenféle mintákat, szimbólumokat, kódokat rajzolt az Életfa törzsére. Ezek a fény-jelek elkezdtek beszívódni az Életfa törzsébe, és mintha tápanyaggá válnának, az ágak felé kezdtek vándorolni. Az ágakon keresztül kisarjadtak a virágok és gyümölcsöt hoztak a fán. Az Életfa körül és alatt nagyon sok éhes ember volt, és ezek az édes, szaftos, zamatos gyümölcsök elkezdtek hullani a fejükre, a kezükbe, az ölükbe, és abból jóllakásig ehettek. Ez volt az utazás vége, és utolsó képként egy aranyos-ezüstös szívet láttam, amelyben benne voltunk a feleségemmel, akit nagyon szeretek.