"A Pasupata-szútrák és kommentárjaik azt tanítják, hogy a jóga gyakorlója (szádhaka) egy három lépésből álló fogadalmat vesz. Az első szinten, a pasupatának egy Siva-templomban vagy amellett kell élnie, a pasupata aszkéta jeleit kell viselnie, például hamuval kell bekennie a testét, és Sivát kell imádnia dallal, tánccal, nevetéssel és mantrák recitálásával. A beavatott a Patandzsalí Jóga-szútrájában felsorolt erkölcsi szabályok sorát is követni kezdni, beleértve az erőszakmentességet (ahimszá), cölibátust (brahmacsarja) és igazmondást (szatja). (Kaundinja a Pauspata-szútrákhoz fűzött kommentárjában tíz jamát és tíz nijamát sorol fel. A tíz jama (tilalom): ahimszá (erőszakmentesség), brahmacsarja (cölibátus), szatja (igazmondás), aszamvjavahára (a kereskedés kerülése), asztéja (lopás kerülése), akródha (netesség a dühtől), guru susrúsá (engedelmesség a gurunak), saucsa (tisztaság), áhára-lághava (mértékletesség az evésben) és apramáda (tudatosság).)
A táncoló és éneklő jógik gondolata szembemegy a jógikról alkotott hétköznapi sztereotípiával, melyben a jógi magányos, egy helyben van és csakis a belső kontemplációval foglalkozik. Ezen felül, ezek nem csupán az odaadás spontán kifejeződései vagy népi szájhagyományok voltak. Kaundinja azt mondja, hogy a pasupata jógí éneklésének „összhangban kell lennie a gandharva-sásztrával), a táncának pedig a „nátja-sásztrával”, feltételezhetően Bharata klasszikus munkájára utalva. Bár ezek a bekezdések arra késztethetnek, hogy módosítsuk a jógi helyes viselkedésével kapcsolatos elképzeléseinket, végső soron nem is annyira meglepő, ha a középkori jógik gyakorlataiban a tánc is szerepelt, mint a Sivával való egyesülés útja. Sivát Natarádzsaként („a Tánc uraként”) ismerik. Ez az a forma, mely az Ísvara-gítá csúcspontját jelentő ötödik fejezetében is megjelenik, amikor Siva bemutatja csodás táncát a Badaríkásrama ege fölött, ahol a jógík összegyűltek.
A pasupata-fogadalom második szintje a három közül több figyelmet kapott, mint szinte a pasupata ösvény minden más aspektusa, mivel magában foglalja a megszokott társadalmi normák meghaladását, ami valamelyest emlékeztet az ókori görög cinikusok szégyentelenség-gyakorlatára. Ezen a szinten a gyakorló elutasítja a pasupata aszkéta jeleit (linga), és a nyilvánosság előtt horkol, remeg, szökdécsel, obszcén jeleket mutat fiatal nőknek, és úgy dadog, mintha részeg vagy elmebeteg lenne. E gyakorlással az a célja, hogy megtisztítsa magát mások szidalmainak elfogadásával. Mindezek a viselkedési formák csupán színleltek, mivel nem adta fel az előzetesen tett cölibátus (brahmacsarja) vagy a tudatosság (apramáda) fogadalmait. Ehelyett egy másfajta lelki gyakorlatot végez, amit a saiva aszkéták manapság ritkán gyakorolnak. Mivel a legerősebb emberi motivációk egyike az, hogy dicséretet kapjunk és elkerüljük a szidást, amikor megtanulja „megvetni a dicséretet, mint a mérget”, és élvezni a sértegetés elfogadását, a pasupata aszkéta még egy köteléket elvág, mely megköti az első négy életrendben élő hindukat. Ezek a gyakorlatok hírhedtté tették a pasupatákat a többi szekta és filozófiai hagyomány követői között. Az indiai filozófiáról és vallásról szóló modern művekben még mindig a legtöbbször emiatt vannak megemlítve, mintsem szigorú erkölcsi előírásaik vagy a Sivával való egyesülés teológiája miatt. A pasupata-fogadalom harmadik, egyben végső szintjén a gyakorló kivonul a társadalomból és egy üres házba vagy barlangba költözik. Ezután, hat hónapnyi megszakítatlan meditációt követve az Óm szótagon, és a Sivával való eggyé válás megélése után, egy halottégetőbe költözik. Ott eléri a teljes egyesülést Sivával, és gyökerestül vágja el a karmáját. Siva kegyéből eléri a szenvedés végét és az örök szabadságot."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése