22. vers
aham mamatvé sithilájamáné
manó 'tigam máruta vritti súnjam
gaccshanti bhávam gaganávasésam
A nagy jógik, akiknek a testi azonosítása meggyengült, mivel spontán módon elérték az amanaszka állapotát, elérik az elmén túli állapotot, melyben nem érzékelik a prána zavarait, és amely határtalan és végtelen, mint az ég.
Léteznek olyan jógik, akik ebben az állapotban születnek (ami azt jelenti, hogy előző életeikben annyit fejlődtek, hogy természetesen elérték ezt as szintet) A szaha-dzsa szó tehát arra utal, aki valamilyen képességgel „együtt született”, így az a számára könnyűvé vagy természetessé válik. Bizonyos mértékben mindannyian megtapasztaljuk ezt az állapotot a születésünk után, mivel még nem vagyunk az „én, engem, enyém” hatása alatt, és így természetes módon meg tudjuk tapasztalni az örömöt. Felnőtt korban azonban az egoizmus már megrontja az örömérzetünket, így a jamák és nijamák hosszas követésével érhetjük csak újra el a fehlőtlen boldogság állapotát.
Ebben az állapotban az elme mentes a gunák befolyásától, mivel összhangba kerül az átmannal, vagyis az önvalóval. A három guna a szattva (könnyed, tiszta), radzsasz (aktív, agresszív) és a tamasz (nehéz és passzív). A kondicionált, vagyis feltételekhez kötött elmét a három guna örökké változó keveréke uralja, így ezek a minőségek keverednek az elmeállapotunkban is. T Krishnamacharya hozzáteszi, hogy amikor Sankara arról beszél, hogy a légzés meghaladja az elmét, akkor a külsődleges légzés megszűnésére és a prána szusumnába való belépésére gondol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése