16. vers
srí-rádzsa-jógé szthira-mánaszánám
na dristritá nászti csa drisjabhávah
szá dzsrimbhaté kévala szamvid éva
Aki teljességgel feladta az „én” és az „enyém” elképzelését, akinek az elméje mindig csendes, és aki megszilárdult a fenséges rádzsa-jógában, az nem tapasztalja a látó és a látott közötti különbséget, és ebben az állapotban egyedül a tudat nyilvánul meg.
Sankara rámutat, hogy a rádzsa-jóga állapotának gyakorlása során a jógi fokozatosan lehámozza a tudatáról az egó, vagyis az „én” és „enyém” felfogásból fakadó különbségtétel minden formáját, és a tárgy nélküli (aszampragjáta) szamádhi állapotába érkezve végül megszabadul a látó (drisja) és látott (drastu) közötti különbségtételtől is. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a jógi végérvényesen elveszíti a külvilág észlelésének képességét, hanem ellenkezőleg, az észlelés teljességét éli meg, miközben elveszíti az „érdeklődését” az iránt, hogy különbséget tegyen a látott, vagyis a világ megnyilvánulásai között. A jógit csak az átman, vagyis az önvaló megtapasztalása érdekli, ami tulajdonképpen nem más, mint önnön tudatának, valódi természetének megtapasztalása, és a megállapodás, elmerülés a végső tudatosságnak ebben az állapotában. Az átman túl van minden érzékelésen, ezért a jógi elveszíti érdeklődését a „látás”, vagyis az érzékelés minden fajtája iránt.
A jógi ekkor megéli a totális egység (kévala szamvit) állapotát, melyben csak önmagát érzékeli, mint az átmant, a végső tudatosságot, és minden más, a kévala állapottól különálló jelenség vagy érzékelés illúzióként foszlik szerte. Thirumalai Krishnamacharya szerint az a jógi, aki eléri a kévala szamvit állapotát, soha többi nem veszíti el a kapcsolatát az átmannal, vagyis az önvalójával, bár akaratlagosan visszatérhet a tárggyal rendelkező szamádhi állapotába, vagy akár az „éber”, hétköznapi tudatállapotba. Ám ebben az esetben is mentes marad a tudatlanság (avidjá) által okozott illúziótól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése