A köztes lét megtapasztalása

Remélem, hogy mindannyian értesültetek már az augusztusi fejleményekről: bezárt az Atma Center, egy új jógastúdió veszi át a működést a Kálvin téri üzlethelyiségben. Én pedig nyitottam egy puritán, egyterű jógatermet Óbudán, Nomád Jóga néven. Itt a blogban lesznek publikálva a csoportos jógaórákkal és az ősztől megrendezésre kerülő programokkal kapcsolatos információk is. A szolgáltatásaimra továbbra is tudtok időpontot foglalni az új helyre.  Tehát a részleteket megtaláljátok, és természetesen szeretettel várunk benneteket az új stúdióban, remélem, hogy megnyeri a tetszéseteket. Most azonban mindennek a folyamatlan a lelki oldaláról szeretnék írni egy kicsit. Több, mint tizenöt éve oktatók jógát, és az Atma Center 2008-ban nyitottuk. Tehát hosszú volt ez a fejezet az életemben, ezernyi szállal kötődtem hozzá. A Covid-válság kapcsán átrendeződött az életünk és az emberek fogyasztási szokásai is, így a belvárosi stúdió fenntartása ellehetetlenült, legalábbis mi nem tudtuk áthidalni a felmerülő hiányokat. Már egy nyári mongol szertartáson megkaptam azt az üzenetet a Szellemvilágtól, hogy hirtelen fordulat áll be majd az életemben, és ez be is következett. 

Családunk várhatóan 2021-ben költözik ki Csúcshegyre, a 3. kerület legszélén található zártkerti övezetbe. Tervünk az, hogy az udvaron lesz egy nagy jurta, és ott tudnak majd zajlani a jógaórák, programok, egyéni kezelések, nyugodt és valóban "nomád" stílusú környezetben. Ámde ez még nem nyilvánult meg, így a hátralévő bő egy évet át kellett hidalni valahogy, hogy tudjam folytatni a tevékenységemet, és erre egy óbudai helyszín tűnt a legalkalmasabbnak.

Az elmúlt hetet megfeszített munkával töltöttem, gyakran napi 16 órát voltam az új stúdióban. Laminált padlót raktunk le, volt festés, a felszerelések átköltöztetése, számos apró-cseprő szerelési munka, fúrás-faragás, villanyszerelés, stb. De most, hogy készen lett nagyjából minden, és elindult a Nomád Jóga, bennem is elindult a nosztalgia, a veszteségérzet és a gyászfolyamat, ahogyan sejtettem is. Mint egy özvegy ember, aki nemrég meghalt feleségét néha a nevén szólítja, én is néha Atmának hívom a Nomád Jógát. Érzem az űrt, egyre jobban, és közben a feszültséget is az új helyzet bizonytalansága miatt, a jóleső biztonságérzet hiányát, melyet a legutóbbi időkig az Atma nyújtott. 

Néha megállok egy-egy pillanatra, és bár tudom, hogy mi minden tennivaló van még az új stúdióval és az életemben, valahogy elveszítem a motivációmat, és rámszakad a pótolhatatlan veszteség érzete. Igyekszem kapcsolódni a szellemvilághoz, hogy ezt az elengedést lélekvesztés nélkül tudjam megélni, de azért nem könnyű. Gyerekkoromban, ha visszagondolok, talán nem kaptam elég szeretetet a szüleimtől, pedig nagyon fontos, hogy a gyerek minden kis sikere miatt biztassa és dícsérje a szülő. Ezért fokozatosan elszigetelődtem az érzelmeimtől, és elkezdtem a teljesítményre és a stimulációra hajtani, mint sok más, hasonló sorsú fiatal. Ezzel együtt elfelejtettem, hogyan kell megélni a gyászt és feldolgozni a veszteséget, mert ez valahogy a kudarc fogalmával asszociálódott a tudatomban. Apám, anyám és nagyszüleim halálát is igyekeztem inkább kizárni a tudatomból, és nem venni tudomást róla. Bár a Krisna-tudatban központi téma a halál, valahogy krisna-hívőként is romanticizálva viszonyultunk hozzá. A halál-élmény bizonyára nagyon erőteljes beavatási folyamat azok számára, akik ténylegesen a haláluk közeledtét várják. És ezzel szemben egyikőnk sincs bebiztosítva: a halál bármikor jöhet, elvihet mindent, amink van, és kiszakíthat az eddig megszokott valóságunkból. Az Atma ilyen értelemben meghalt, és én gyászolom szeretett gyermekemet. Az esszenciája megmarad talán az új helyben, bár már erősen átitatják a sámáni úton kapott élményeim és benyomásaim.

De hiszem, hinnem kell abban, hogy amikor valami meghal bennünk, vagy az életünkben, akkor valami új, nemesebb dolog születik újjá belőle, miközben el kell engednünk mindent, ami az eddigi állapothoz kapcsolódik. Talán ilyesmi lehet a bardo, a köztes lét állapotának megélése, amikor hátra kell hagynod mindent, amit eddig megszoktál és önmagaddal azonosítottál, és belekerülsz egy új, bizonytalan, félelmetes helyzetbe. Nem tudod, hogy igazából mi vár rád, és hogy mikor érkezel meg a következő létállapotba. Nem tudsz enni és inni, csupán csak az utódaidra vagy hagyatkozva, és ha ők odatettek étel- és italfelajánlást, akkor nem éhezel végig a bardoban tett utazásod alatt. Az összes félelmeddel, bűntudatoddal,  és tudatalattidba süllyesztett dologgal szembe kell nézned, és le kell rendezned mindezt a "ballasztanyagot", mielőtt biztonsággal megérkezhetsz az új létállapotodba.

Mára már megtanultam, hogy a veszteség tagadása, vagy mások hibáztatása a veszteségünk miatt, vagy az egész helyzet nem tudomásul vétele nem a legjobb taktikák. De azért mindezt elméletben tudni, vagy másoknak tanítani nem teljesen ugyanaz, mint megélni. Most már tudatosan meg akarom élni a gyászfolyamatot, belenyugodni a veszteségbe, és türelemmel várni a fény előbukkanását a sötét, mély alagút másik felén. Nem figyeltem meg eddig, de lehet, hogy a hozzám fordulók problémái részben tükrei is a pillanatnyi állapotomnak, mert például ezen a héten két olyan vendégem is volt, aki a motiváció hiányában nem tudja, hogy mit kezdjen az életével. Remélem, hogy én is hamarosan megtalálom újra a gyökereimet, a középpontomat, ahonnan már megbízhatóbban tudok adni és szeretni. Remélem, hogy a Nomád Jógát nem csak én, hanem sok mindenki a lelki Otthonának fogja tekinteni. Namaste! Áldás! Om Namah Sivaya!