Tanítások az ősök útján, hetedik lépés 1. rész

Most hétvégén ismét Oguznál voltunk, kétéves képzésünk hetedik alkalmán. A téma a félelem volt. Pénteken délután egy alapos izzasztókunyhóval kezdtünk, amit mi kunyeráltunk ki egyébként. Az előzetes megbeszélésben még hét körös, 77 köves kunyhó is szóba került, de azután Oguz ismét helyesen becsülte fel a csapat kapacitását, és a "szokásos", 28 köves, 4 körös kunyhóhoz készítette be a köveket a tűzbe. Fát vágtunk, hoztunk vizet (egész napos böjt mellett), majd beültünk a szertartás-jurtába egy kezdő körre, és hogy megbeszéljük a hétvégét. Az jutott eszembe, ahogy hazaértem Budapestre, és elkezdtem írni ezt a beszámolót, hogy sok olyan spirituális programon voltam már, ami teremben, városban zajlik, és van, amikor még a zene sem élő, és ilyenkor olyan érzése van az embernek, mintha konzervet fogyasztana, legalábbis egy ilyen sámános hétvégével összeghasoníltvan, amikor közvetlenül kapcsolódunk a Természethez, az elemekhez, a tűzhöz, vízhez, földhöz és a levegőhöz, valamint az Éghez, ami mindent áthat. Ez egy sokkal élőbb, közvetlenebb kapcsolódás a Szellemvilághoz és saját belső önvalónkhoz, legalábbis nekem ez a benyomásom.

Az izzasztókunhyó amúgy is a kedvenceim közé tartozik, bár a harmadik körnél még most is átélem a "kis halált", de most már legalább tudom, hogy ki fogom bírni, és nem tör rám az a pánikérzés, amit első alkalommal megéltem, amikor viszonylag hamar "kimenekültem" a kunyhóból. Az égtájak szerint imádkoztunk, először egyenként, majd a második és harmadik körben együtt, és az utolsó körben ismét külön. Én a harmadik körben a transzlégzés különböző változatait is bevetettem, gyors, intenzív ki-be légzéseket, majd hosszú, mély, de erőteljes légzéseket. De akkor már feküdtem, mivel tízen voltunk a kunyhóban és volt hely menedéket venni a Földanyánál. 

Volt közben egy erős utazásom lefelé, A lapis lazuli kristálykoponyámmal (Virakocshával) akartam dolgozni a hétvégén, illetve az Alsó Világbeli sámán tanítómmal, akivel nemrégiben találkoztam. Egyre inkább kezd az a sejtés kirajzolódni bennem, hogy ez a sámán-ős, aki sok "felemás" tulajdonsággal rendelkezik, és egy fehér lovon lovagol, igazából az én Alső Világbeli ős-lelkem, de erre még nem adott választ. Erről a koncepcióról Paul Francis könyvében olvastam, aki azt írja, hogy mindenkinek van egy Alsó, Felső és Középső Világbeli lelke, és fontos, hogy ezen lélekrészek között jó legyen a kapcsolódás. Negyediknek a "tanú" tudatosságot nevezi, mely leginkább hasonlít a hindu elképzelésben említett Brahmanhoz.

Oguz mondta, hogy menjünk lefelé, még mélyebbre az örvényekbe, és hagyjunk el mindent, aminek gondoljuk magunkat (én úgy értelmeztem, hogy a Középső Világbeli egónkra és azt alkotó történetekre gondolt), és keressük meg önmagunkat odalent. Én az Öreg Sámánt találtam, aki fehér lovon ült, egyik kezében íj és nyílvesszők, a másikban pedig gyógynövények. Dobja nem volt, csak egy csörgője. 

A kunyhó vége felé, ahogy feküdtem bent a bejárattal szemben, a szertűz lángjait is láttam, és ez olyan otthonos, "megérkeztem" érzést adott. Amikor véget ért a kunyhó, és négykézláb kikúsztam a kunyhóból, odahúzódtam a tűzhöz, és oldalt fekve néztem az izzó parazsat, mely most egy tekergőzve fekvő kígyó formáját rajzolta ki. A félelmeimre gondotam, és úgy éreztem, hogy sokat megéltem belőlük Cserkúton a látomáskeresésen, és a napfordulós szertartáskor sikerült sok olyan érzelmi súlyt is elengednem, melyek terhelték és "ették" a lelkemet. Így most ez a hétvége valahogy inkább a "Merre tovább?" irány keresésének, az új kezdeteknek a jegyében telt, és ehhez a legjobb előkészítés volt az izzasztókunyhó tudatkiürítő hatása.

Éjfél felé jutottunk el Nógrádba, Dezsőék jurtájába, ahol az egész csapat aludt.