"Ardzsuna szólt:
Aki hívő, de nem elég kitartó, és gondolkozása elpártol a jógától, s így nem éri el a jóga tökéletességét, milyen célhoz jut el, Krisna? Vajon nem fog-e szétfoszló felhőként elenyészni, mindkét lehetőségtől megfosztva, támasz nélkül, lebukva a Brahmanhoz vezető útról? Oszlasd el maradéktalanul ezt a kételyemet, Krisna; rajtad kívül nincs senki, aki ezt a kételyt eloszlathatná." (Bhagavad-gítá 6.37-39, Vekerdi József fordítása)
Ezt a személyiségzavart a modern pszichológia is ismeri, és deperszonalizációnak nevezi. E tünetegyüttes következtében a tőle szenvedő ember azt érzi, hogy a teste nem a sajátja, az elméje, érzelmei és idegenszerűnek tűnnek, mintha csak nézőként nézné végig a saját életét, nem tud azonosulni a Középső Világban betöltött szerepével. Amikor az illető az őt körülvevő világot sem látja valóságosnak, azt a tünetet derealizációnak nevezik. Erről számos cikket olvashattok az interneten. Bár nem emelnék ki külön spirituális gyakorlatokat, melyek ezt a mellékhatást kiválthatják, mert számos van, azért említsünk meg két példát: a mindfulness meditációt és a vipassanát. De ide sorolhatnánk minden olyan meditációt, mely kifejezetten "leépítő" üzemmódban hat a tudatunkra. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ezek a gyakorlatok rosszak, inkább azt, hogy bizonyos személyeknél kiválthatják a deperszonalizációs zavart. Nem csak spirituális gyakorlatok, hanem erős traumák, bántalmazás, veszteségek is kiválthatják ezt az állapotot.
Amikor erről írtam egy posztot a Facebookon, megkaptam a kérdést, hogy "mi a megoldás, hogyan lehet kikerülni belőle?" Ehhez először meg kell értenünk a sámánizmus lélekfelfogását, melyről ebben a vonatkozásban már írtam korábban. A sámáni világkép szerint a Teremtés Alsó, Felső és Középső Világokból áll, és annak érdekében, hogy kapcsolódni tudjunk ezekhez a makrokozmikus tartományokhoz, mi is rendelkezünk egy Alsó, Felső és Középső Világbeli lélekrésszel. Tehát a középső világbeli lélekrészünk vagy egónk részleges vagy teljes megsemmisítése azzal járna, hogy nem tudnánk funkcionálni a Középső Világban, képtelenek lennénk értelmesen folytatni hétköznapi tevékenységeinket, kapcsolatokat kialakítani stb. A három lélekrészen túli negyedik, abszolút lélekrész a tiszta tudatosság, mely nem rendelkezik minőségekkel és határtalan, így tehát egyéniségként sem tekint saját magára. Csakis az egység-élményben létezik, és minden más minősített megynilvánulásra közömbös szemtanúként tekint. Egy deperszonalizációban szenvedő személy tartósan beleragad ebbe, a jógában tárgy nélküli szamádhinak nevezett állapotba, amitől ráadásul még szenved is, tehát nem felszabadító élményként éli meg.
A sámánságban az egyik központi gyakorlat a lélekutazás, melynek során az utazó szabad lelke elhagyja a testét, és ugyanúgy, mint az álomvalóságban, utazik az Alsó vagy Felső Világokban, esetenként a Középső Világ különböző tartományaiban. Ezt az utazást mindig az Axis Munditól kezdjük, ami egy tudati kapu, melyen keresztül beléphetünk a Szellemvilágba. Amikor a sámán át akar lépni ezen a kapun, akkor hátra kell hagynia középső világbeli személyiségét, tudati tartalmait és gondolatait, hogy ne zavarják az utazás és a szellemekkel történő kommunikáció közben. Ez olyasmi, mint amikor egy víz alatti merüléshez felöltünk egy búvárruhát, ám amikor kiértünk a partra, akkor levetjük és eltesszük, hogy a következő merülésnél ismét használni tudjuk. Nem járnánk jól, ha eldobnánk vagy megsemmisítenénk a búvárruhát, mert a következő merülésnél erősen éreznénk a hiányát.
Az utazó sámán tehát "levedli" hétköznapi azonosságát, és mindezt akár részletes szellemi rituálék eretében teszi, melyekről egyszer majd írok bővebben, mert nagyon fontos gyakorlat. A természeti népek úgy fogalmazzák meg, hogy "üreges csővé" kell válnunk, melyen keresztül torzítás nélkül át tud jönni az erő és a tudás a Szellemvilágból. Itt az egónk és az elképzeléseink csak akadályok lennének. Ám amikor a sámán visszatér ebbe a világba és a "külső" tudatállapotba kerül, akkor ismét magára ölti középső világbeli azonosságát. Bár tudatilag tisztában lehet vele, hogy nem azonos a "búvárruhával", mégis azon keresztül tud kommunikálni és viszonyulni a gyógyítást kérő személyhez vagy bárkihez, akikkel itt kapcsolatban áll. A "kiürítő" rituálé után tehát visszatéréskor végre kell hajtani a "visszatöltő" rituálét is. A sámáni létben a disszociatív állapot annak a tünete, hogy a lelkünk nem teljesen tért vissza a Szellemivlágból, és így az illető "magán kívül" van. A lélekvisszahívás tehát sok esetben hatékony segítség lehet a deperszonalizációs zavartól szenvedő személyek számára.
Spirituális gyakorlóként tehát fontos megjegyeznünk, hogy a Középső Világbeli egónk és azonosságunk nem egy elpusztítandó akadály, hanem egy szükséges eszköz, médium, mely által ebben a világban tevékenykedni tudunk. A sámánutazás gyakorlata azonban megnyitja az ablakot arra, hogy az Alsó és Felső Világbeli lélekrészünk is ki tudjon teljesedni, és igény szerint mindig azon az "interfészen" keresztül tudjunk funkcionálni, amelyik dimenzióban és tudatállapotban éppen vagyunk. A négy lélekrész a megfelelő integráció esetében úgy működik, mint egy sok nyelven tudó tolmácsgép, mely a spirituális élményeink befogadását és integrációját is gördülékennyé teszi. Ezt az interfészt inkább finomra kell hangolni, megtanulva a működésében rejlő lehetőséget, mintsem hogy szétzúznánk vagy megsemmisítenénk, hiszen ezáltal a saját lélekrészeinkkel szakad meg a kapcsolat, és a személyiségünk így nem tud integrált módon fejlődni a Teljesség megélése felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése