vers
vandé gurúnám csaranáravindé
szandarsita-szvátma-szukhávabódhé
dzsanaszja jé dzsángalíkájamáné
szamszára háláhala móhasántjai
Leborulok a tanítók láncolatának lótuszlábai előtt, akiken keresztül megnyilvánul az örök boldogság. Ők a kígyóbűvölők, akik megsemmisítik a szamszára mérgező hálóját, lecsökkentve az illúziót, mely megköt bennünket.
Itt Ádí Sankara először felajánlja a tiszteletét a gurujának (Govinda Bhagavatpádának) és a paramparának, azaz a tanítványi láncolatnak (gurúnám – többes szám). Az indiai tradícióban az első lépés mindig a tisztelet és köszönet kifejezése a guruk felé, akik a bölcsesség Végső Forrásától hozzák el a tudást. A gyakorló vagy szerző nem csak az alázatit igyekszik kifejezni, hanem a guruk áldását is kéri munkájára.
Elismerve tanítóját, Ádí Sankara arra mutat rá, hogy a tudását a tanítójától kapta, és számunkra is ezt a módszert javasolja, hogy biztonságban és helyesen tudjunk haladni. Csak akkor érhetjük el a béke, tisztaság és öröm állapotát, melyről a vers második sora beszél. A jóga ugyanis tapasztalati és nem intellektuális tudomány. Ezért fontos, hogy olyan személy vezessen bennünket, aki igazán járatos a jógában, annak legigazabb értelmében. Patandzsalí is ezze kezdi a Jóga-szútrát (1.1): atha jógánusászanam – „Most pedig következzék a jógáról szóló tudás tanulmányozása.”
Sankara a kígyóbűvölő (dzsángalika) metaforáját használja. A tanító, vagyis a kígyóbűvölő tartja kordában a bennünk lévő mérget (a tudatlanságunkat), mely a szenvedést okozza az életünkben. Amikor a szamszára (ismétlődő születés és halál, ok-okozat körforgása) mérgéről beszél, Sankara a testünkben, gondolatainkban és beszédünkben megjelenő szenvedés-forrásokra utal. Innen erednek a különböző problémáink. Érdemes észrevenni, hogy Sankara a bajunk csökkentéséről és nem megszüntetéséről beszél, mert a szenvedés tagadása vagy elutasítása nem annyira hatékony, mint a kordában tartásukra tett törekvés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése