Elérkezett a kiülés harmadik napja. Reggelre elállt az eső, sokat gondoltam a kiülőkre, hogy hogyan bírták a hegyen a többiek az esős éjszakát. A kunyhó csak az ajtónál ázott be egy kicsit, de azért a dolgaim java része száraz maradt. Elhangzott a reggeli éneklés a szertartástérről, majd én is elvégeztem a jógámat, légzésemet és elkezdtem játszani a dorombon, majd a didgeridoo-n. A mai napon a Földanyához akartam imádkozni. Valamikor a harmadik napon volt a második utazásom, amikor ismét doboltam, bár a dobom már erősen leeresztett, és attól se lett sokkal jobb, hogy az ütővel próbáltam feszegetni a bőrt. Viszont ráparáztam, hogy mi lesz, ha így marad a dob, és többé már nem feszesedik fel a bőr?
A második utazás pontosan ugyanonan folytatódott, ahol az előző véget ért. Az Alsó Világban voltam, az Életfa méhében, és úgy éreztem, hogy meg kell húznom a fejem fölött csüngő aranyfonalat, hogy elinduljak fölfelé. Ekkor az erőállatokkal együtt elkezdtem repülni felfelé az Életfa törzsében, és már a Föld felszínén, a Középső Világban találtam magamat, valamilyen dél-Amerikai dzsungelben lehettünk. Egy nagy kőszoborra lettem figyelmes, Vírakocsha - juttatta valaki eszembe. Ő a perui inkák fő istensége. Bennszülöttek tettek-vettek a szobor körül, korhű öltözékben és ékszerekben, éppen valamilyen szertartást végeztek.
Utána továbbmentünk az erőállatokkal, és egy hegy barlangjaiba jutottunk, ahol törpék laktak. A viking mitológiában ezt a helyet Svartalfheimnek nevezik, a "sötét álfok", vagyis a törpék birodalma, akik mesterkovácsok, és mindenféle csoda eszközöket kovácsolnak például Asgard istenei számára. Odamentünk a törpékhez, akik izzó vasakat kalapáltak. Nagyon örültek nekem, és elkezdtek különböző fegyvereket készíteni a számomra. Először egy kard készült el, amit a kezembe nyomtak. Azt mondták, hogy ezzel a karddal kell elvágni, elválasztani egymástól az igazságot és az illúziót vagy hazugságot. A kard éles szerszám, és van, aki felháborodik azon, ha el van vágva az illúziója, de a Bhagavad-gítában is azt olvassuk, hogy "a tudás kardjával hasítsd szét az illúzió sötétjét". Az egyik oldalán van a fény, a tudás, az igazság, a másik oldalán pedig a sötétség, az illúzió. Utána készítettek egy csatabárdot, és erre azt mondták, hogy a kételkedés és a kételyek visszahúzó erejét kell ezzel elvágni. Amikor én vagy valaki más elindul egy lelki folyamatban, van egy célja, vágya, akkor közben beindulnak az önszabotáló gondolatok, "Ezt úgyse tudod megcsinálni, nincs értelme, nem vagy rá képes", stb. Nagyon sokszor így veszítjük el a szellemi erőnket, hogy beadjuk a derekunkat a kétségeknek. A kettő nem ugyanaz: a kard esetében tudom, hogy mi a helyes út, és mi a helytelen, itt viszont tudom, hogy mit kellene tennem, de a kényelem, lustaság stb. meggyőz, hogy ne tegyünk teljes erőfeszítést.
Utána kaptam egy övet a törpéktől, melyen rajta volt a Sleipnir szimbólum, amit korábban már megkaptam Odintól. Azt mondták, hogy ez az öv abban fog segíteni, hogy könnyebben tudj közlekedni a kilenc világ között, és közben kapj védelmet. Utána kaptam még egy vértet védelemnek, meg egy sisakot, amit még nem tudtam, hogy mi a rendeltetése. Megköszöntem a törpéknek az ajándékokat, és mentünk tovább.
Kiértünk Jötunheimbe, az óriások birodalmába. Az óriásoknak nincs sok esze, de mivel ők mindenkinél hatalmasabbak, ezért mindenkinek nekimennek. Egy sziklaszirten álltunk, de az óriások így is fölénk magasodtak. Gondoltam, hogy jobb lenne nem összeakasztani a bajszunkat az óriásokkal, de viszont észrevettem, hogy az egyik óriás, aki háttal állt nekünk, egy ládikát tart a kezében Idunn aranyalmáival. Hú, gondoltam, hogy ennek a fele se tréfa, mert az Ász istenek minden nap ettek Idunn almáiból, és ez biztosította hosszú életüket és fiatalságukat a Ragnarök, vagyis a végső pusztulás idejéig. Valahogy vissza kellene juttatni nekik az ellopott almákat. Nem éreztem persze úgy, hogy sok esélyem lenne az óriással szemben, de azért elővettem az íjamat, és elkezdtem nyilakat lövöldözni a tarkójába. Ő bosszankodva hátranyúlt, hogy megvakarja a nyakát, mintha szúnyogcsípéseket érzett volna. De ezzel csak felhívtam magamra a figyelmét, és felmordult, hogy ki az, aki itt szórakozik vele. Gondoltam, hogy most jobb lesz hívni Odint, hogy segítsen elbánni a hatalmas, egyszemű szörnnyel. Odin meg is jelent, és menten belevágta a lándzsáját az óriás egy szemébe, amitől az megvakult és meg is tántorodott, a ládát elejtette és az almák mindenfelé szétgurultak.
De nem halt meg, hanem még idegesebb lett, elkezdett csapkodni mindenfelé. Mit csináljunk? Hívjuk Thort, hogy a kalapácsával vágja le az óriás fejét. Meg is jelent, hozzávágta a Mjöllnirt, és az valahogy körbemetélte a nyakát, és leesett a feje. De még mindig volt benne erő, és a fej nélküli test elkezdett rohangászni és össze-vissza csapkodni. Most akkor mi lesz? Hívjuk Lokit! Ő majd valami trükkel biztosan ártalmatlanná tudja tenni. Loki meg is érkezett, röpkén felmérte a helyzetet, majd ráparancsolt az óriásra: "Egér vagy!" Mire az valóban elhitte, és összekucorodott négykézlábra, és ekkor Loki valamilyen varázskötelet vett elő, és azzal összekötözte az óriás testét, így már nem tudott ártani senkinek. Ez is egy tanulság volt, hogy annak megfelelően fogsz cselekedni, aminek gondolod magadat, mennyire tudja vinni az embert az egója. Az istenek összeszedték az aranyalmákat, megköszönték, és visszatértek Asgardba. Mi pedig mentünk tovább az erőállataimmal Midgardba, ami a viking mitológiában a Földet, a Középső Világot jelenti.
Ott egy érdekes élményem volt: megpillantottam Shambhala ragyogó királyságát. Ez nem teljesen a Középső Világban van, hanem egy picit fölötte, de szorosan ide tartozik. A csodaszép paloták közepén egy hatalmas mandala volt, és ott ült Sanatkumara. A szájhagyomány szerint ő Shambhala felügyelője, és az Arcturusról érkezett ide. A buddhisták Maitreya Buddha formájában várják újbóli eljövetelét, hogy megvédje a Földet a káoszba fulladástól. Sanatkumara valóban védelmi feladattal van itt a Földön, de ami ellen a leginkább meg kellene védeni bennünket, az nem a gonosz intergalaktikus civilizációk támadása, hanem a saját hülyeségünk és mohóságunk. Sanatkumára meditációba merülve ült, a fényt közvetítette a Föld érző lényei számára. Körülötte a 144 ezer adeptus, felébredett tanítvány ült koncentrikus körökben, és egy nagyon erős energiamezőt hoztak létre, mindannyiuk szíve össze volt kapcsolva. Én meg nagy lelkesen megjelentem az erőállatokkall, és egyből be akartam ülni az első sorba. Az erőállatok azonban visszafogtak, és hátrébb toltak, hogy azért még ott nem tartok a megvilágosodásban, hogy egyből a legbelső körbe üljek. A kör széléig mehettem, és egy fénysugár elindult Sanatkumárából az én szívem felé is. Azt éreztem, hogy a feltétel nélküli szeretet energiája tölti meg a szívemet, és ekkor egy meditációs technikát is kaptam, a "Shambhala fénye" meditációt. Ezt fogom majd ismertetni a következő részben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése