Látomások nyomában 4. rész

4. Az Alsó Világ birodalmai

Még mindig a második napnál vagyunk. Nem csak azért lettem kíváncsi arra, hogy milyen kint az erdőben eltölteni egy ilyen kiülést, mert ők legalább láthatták a tájat és az állatokat, hanem azért is, mert sokszor behallatszott az ebédlőasztalnál zajló beszélgetés. Ilyenkor az jutott eszembe, hogy egész életünkben meséljük a történetünket, és közben el is hisszük, hogy a történetünk vagyunk. Pedig a halál pillanatában ez a történet nem érdekel senkit, és nem is ment meg senkit, jelentőségét veszíti. Csak az számít, hogy mennyire tudtunk figyelni befelé, és a Szellemvilág felé. Ahogy ott ültem csendben a kunyhóban már második napja, ezek a történetek lassan kezdtek visszasüppedni a jelentéktelenség homályába, és az elmém fokozatosan elcsendesült. 

Az első konkrétabb utazásom szintén második nap este történt. Doboltam, és az Életfa törzse mentén leereszkedtünk az erőállataimmal, a farkassal és az oroszlánal az Alsó Világba. Azt vettem észre, hogy minden tűzből volt körülöttem, tűzoszlopok csavarodtak fölfelé, a fák és a fákon a levelek is tűzből voltak, a föld is világított, minthas láván lpékednénk. de nem égettek. Muspellheim lehetett, a vikingek tűz-birodalma. Különösebben nem történt semmi, csak mentünk a tűz közepette, és egy idő múlva átértünk a jég birodalmába, Niflheimbe. Itt déróriások jöttek-mentek, mi magunk parányiak voltunk hozzájuk képest. Nem foglalkoztak velünk, elmentünk közöttük, észre sem vettek. 

A harmadik helyszín Helheim, Hela birodalma volt. Nagyon sok párhuzam volt ebben a képben azzal, amiket korábban láttam a holtak birodalmáról. Hela Loki lánya, és általában úgy ábrázolják, hogy a testének egyik fele üde, élő és fiatal lányé, míg a másik fele öreg, aszott és hullára emlékeztet. Hela hatalmas formában ült széttárt lábakkal, és a szájából, a melleiből és a vaginájából eredt a Túlvilág folyója. A folyó egyik oldalán a holtak és a halál uralkodott, legalábbis azok a lelkek, akik ott voltak, azt hitték, hogy meghaltak, és nagyon szenvedtek. A lélek számára ugyanis nem létezik a halál, és amikor meghal a fizikai teste, akkor a legtöbb ember azt hiszi, hogy meghalt, és a lelke nagyon elkezd szenvedni, igazából létrehoz egy poklot magának a tudatalattijában. De akinek sikerült átkelnie a folyó másik oldalára, az találkozott az őseinek a szellemével, és boldogan töltötték az időt. A folyó másik oldalán buja természet volt, hatalmas őserdő, és ebben haladtunk tovább az erőállataimmal. Odaértünk ismét egy Életfához, és az Életfa egyik oldalán Yuna ült, az ausztrál bennszülött kislány formájú szellemi segítőm, aki mindig a didgeridoo-ján szokott játszani. Az emberi formájú segítők az Alsó Világban mindig valamely természeti nép alakját öltik fel. Yuna ült és fújta a didgeridoo-ját, majd az Életfa másik oldalán a sámánt pillantottam meg a fehér lovon, akivel már találkoztam ma is, meg korábbi utazásaim során is. Az egyik gyógyítás során elmondta a nevét is, de még nem sikerült megjegyeznem. Az indián sámán egy íjat és nyilat nyújtott felém. Ez a mozzanat is megjelent már több utazásban, volt, amikor íjam és nyilam volt, meg a dobom, vagy a pajzsom, vagy még hozzá lovagoltam én is. Az Életfa törzséből kidudorodott egy nagy, fénylő buborék, mintha egy anyaméh lenne, ami tele volt valamilyen fénylő folyadékkal. A segítők mutatták, hogy lépjek oda be, és a nyilat ki kellett lőnöm felfelé az Életfa törzsében. Egy aranyfonál lett belőle, mely összekötötte a koronacsakrámat a Felső Világgal. Ezután azt sugallták, hogy maradjak benne a méhben, mert még nem fejeződött be az általakulásom. 

Ez volt az első utazásom, és utána estefelé hallottam Oguzék éneklését és dobolását, majd jött a második éjszaka.