Dimenziókapu

Mai online jógaórám végén a kedvenc légzőgyakorlatomat végeztem és végeztettem a résztvevőkkel: a kévala kumbhaka pránájámát. Ennek az a lényege, hogy lelassítjuk és elvékonyítjuk a légzésünket, amíg meg nem jelennek a spontán légzésszünetek a belégzések és kilégzések végén. Ehhez jött még egy plusz feladat: a koponyánk közepén lévő pontra, a tobozmirigyre irányítjuk a figyelmünket, ahogyan ezt ebben a korábbi blogbejegyzésben leírtam "Interdimenzionális meditáció" címmel. Elkezdtem tehát saját magam is ezt a légzést, és igyekeztem nem erőlködni a légzésmegállításokkal, hanem hagyni, hogy természetesen következzenek be. Ugyanakkor a figyelmemet a koponyám közepére, a két agyfélteke közé vittem, ahol a tobozmirigy mintegy dimenziókapuként szolgál. Nagyon hamar belekerültem abba a transzállapotba, amiben utazni szoktam a sámándobbal, bár itt nem volt hozzá zene.

Először egy szabályos hatszög alakú kaput láttam, melyet egy oroszlán tátott szája ölelt körbe. Utána a kapu körüli fej átalakult sárkányfejjé, majd farkassá, és végül a sasom nyitott csőrét láttam, ez a négy erőállat, akikkel dolgozni szoktam. Ezután a fej átalakult egy kígyó fejévé, és most már bele is láttam a kígyó gyomrába, és elindultam befelé. A kígyó belső ürege mintha enyhe spirálszerű formában kanyarodott volna, de most nem láttam fraktálokat. Viszont a hatszögek átalakultak térbeli formákká, melyeknek minden oldala hatszög volt (ilyen a háromdimenziós térben nem létezik), és ezek a szabályos testek minden irányban egymáshoz tapadtak, egy kaptárszerű hálózatot kialakítva, és beltöltve a teljes rendelkezésre álló teret. A nagy tértágulásban hirtelen nem tudtam, hogy hová induljak, és ilyenkor vissza szoktam térni a sorsfonalamhoz (erről pont a napokban posztoltam a Nornák és a sorosfonalak vonatkozásában). Észrevettem, hogy mindegyik térbeli hatszögben ott tükröződik a sorsfonalam, mintha egyszerre lettem volna jelen a párhuzamos dimenziók vagy univerzumok mindegyikében (vagy legalábbis azokban is tükröződött valahogy az egyéni tudatosságom). Azt is észrevettem, hogy ha bármelsyikre ráhangolódok, akkor átkerülök egy párhuzamos valóságba, és az ottani Én-em részletei kezdenek kirajzolódni, melyek sok tekintetben ismétlődő elemeket tartalmaznak, de végtelen számú variáns is jelen van bennük. Mondhatnánk: "Variációk egy Gaurangára". Nem akartam most annyira belépni a párhuzamos valóságok egyikébe sem, elég volt egyelőre az az információ, hogy ezen a kapun keresztül átléphetek, majd a sorsfonalamba kapaszkodva, a MOST-ra koncentrálva visszajuthatok a szingularitásba (gondolom, hogy ezt mindegyik párhuzamos Én-em úgy éli meg, hogy a saját középpontjában van, és nem a többi multidimenzióval foglalkozik). 

Ha már itt vagyunk a multidimenzionalitás kapujában, akkor eszembe jutoptt, hogy feltehetném a triviális kérdést: "Látni szeretném Istent." Ekkor tovább haladtam ezen a dimenziócsatornán, és végül elérkeztem egy hatalmas antropomorf alakhoz, akinek leginkább a törzsét és a fejét láttam, és főleg azt, hogy ragyogóan fénylő, aranyszínű péncél borította a mellkasát, vállait és a fején is egy sisak díszelgett. Az arany páncél alól kilátszott a teste, mely sötét színű, kékes-szürke lehetett leginkább. igyekeztem összevetni az általam ismert isten-alakokkal, Sivával, Krisnával, Visnuval, de inkább úgy tűnt, mintha bármelyikük is lehetne, az elvárásaim szerint alakult az arca, hiszen az ilyen megjelölésekbe a mi parányi tudatunk szeret belekapaszkodni. Miután a különböző istenségek arcai egymásba változtak, a végén egy öreg sámán arca jelent meg a ragyogó páncél mögött. Ekkor úgy éreztem, hogy jó lenne visszafelé indulni, de mivel annyira "tágnak" éreztem a teret, amiben voltam, nem tudtam, hogyan találok vissza. Ekkor megjelent Odin, egy nagy bárkában, mely az égen úszott, és mintegy pszichopomposzként felvett a bárkájára, majd visszahozott a MOST-ba. Érdekes utazás volt, még lehet majd dolgozni ezzel a módszerrel, most a látomáskeresésen úgyis lesz rá bőven időm.