A képesség szimbóluma

A múltkori előadás után vezetett lélekintegráló sámándobos meditáció közben kaptam egy újabb szimbólumot Odintól, melynek a "képesség" nevet adta. Óészaki nyelven a kunnusta (modern "kunszt" szleng-szó), vagy a megin ("különleges erő") szavakkal szokták ezt kifejezni. Az első az inkább tanult, begyakorolt képességet jelent, amit persze az emberrel született tehetség megtámogat, viaszont a második szó sokkal inkább az istenadta, sors-szerű vagy karmikus erőt, különleges képességet, misztikus erőt jelenti. 

A szimbólum tulajdonképpen négy, csúcsával egymáshoz érő szív alakú "levélből" vagy sziromból áll, egy négylevelű lóheréhez is hasonlít, melyból még négy, félkör alakú"bajusz" áll ki a levelek szélei között. Mintha egy misztikus virág vagy növény volna, ami forog. Próbáltam megállapítani, hogy a "bajuszok" az óramutatóval megegyező vagy ellentétes irányba hajoltak, de úgy tűnik, hogy mindkét változat létezik, mint ahogy a szvasztikának is van jobbos és balos, Nap, és "Fekete Nap" változata. 

A rúna szimbolikája a teremtés, termékenység, kreativitás, az anygai szinten történő megnyilvánítás, így például művészek számára nagyon hasznos, vagy ha bármilyen kézműves szakmához szeretnénk kifejleszteni a kézügyességünket. Odin egy fekete rúnát nyújtott, melybe arany színnel volt belekarcolva a szimbólum. Utána a két tenyeremre rajzolta, és azt mondta, hogy azokon a testrészeken kell alkalmazni, melyek a leginkább kapcsolatosak az adott személy kreativitásával (például énekes, előadóművész esetében a torka, táncos esetében a lába, stb.) Én gyorsan kértem is egy áldást, hogy mihamarabb sikerüljön megtanulnom játszani a didgeridoo-n, persze ahhoz rengeteget kellene gyakorolni, de egyszer meglesz! Huginn és Muninn, a két holló kísért bennünket visszafelé az Életfához. Huginn a "gondolat", Muninn pedig az "emlék". Mindkettőre szükség van egy képesség birtoklásához: az intuitív vezettetésre, ihletre, valamint a gyakorlásból származó rutinra. A kettő együtt adja ki a tehetséget. 

A meditáció befejeztével is láttam még Odin arcát, és úgy döntöttünk a családdal, hogy kimegyünk estére a telkünkre, hogy rakjunk egy kis tüzet, és doboljunk egyet, meg nézegessük a csillagokat. Az újholdat nem találtuk meg az égen, de azért nagyon varázslatos volt az este. Húztunk egy kis vizet a kútból, elmondtunk néhány fohászt és meglocsoltuk az Életfát a kertünkben, majd meggyújtottuk a tüzet. Miután jól megetettem Tűzapát száraz gallyakkal, dohányt és fehér ürömfüvet is ajánlottunk a tűzbe, majd elkezdtünk dobolni. A dobolásnak csak nem akart vége szakadni, nagyon húzott minket Tűzapa. A gyerekek elmélyülten csörgőztek, táncikáltak a tűz mellett, mi meg felváltva néztük a hullámzó, pislákoló parázs-tengert és az éjszakai égbolton a csillagokat. 

A parázsban sok mindent láttam, először egy szakállas arcot, majd egy bika-fejet, végül vaddisznófejet. A hullámzó fénytenger néha olyan volt, mint egy hömpölygő lávafolyam, néha pedig a nagyvárosok vagy egy erdőtűz fényeire emlékeztetett, amit a kozmoszból lehet látni. Amikor a tűz kezdett elcsendesedni, a parázs egyre halványabban izzani, és a gyerekek is kezdtek elálmosodni, akkor még néhányszor megkavartuk a parazsat, nehogy galiba legyen belőle, és legutoljára pont egy olyan formát vett fel a hamuval kevet parázs, ami nagyon hasonlított a szimbólumra, amit korábban a meditáció közben kaptam Odintól. Ezzel lassan búcsút is vettünk varázskertünktől a holnapi viszontlátásig.