"6. Szamádhi: egyéniség (aszmitá) szamádhi
Ennél a szamádhinál és egy téglafalba ütköztem fél évtizedig, mégis, amikor elkezdtem a hegytetőn meditálni, akkor majdnem erőfeszítés nélkül jött. Az aszmitá szamádhi egy nagy rejtvényt adott fel nekem, és az a tény, hogy Patandzsalí csupán egy szútrában foglalkozik vele, nem segített. Az is furcsa, hogy van a szenvedésnek egy forrása (klésa), ami ugyanennek a szamádhinak a nevét viseli. Hogy lehet egy szamádhi neve ugyanaz, mint egy szenvedés-forrásé? Patandzsalí a következőt mondja e szenvedés forrásról a 2.6. szútrában: „Az én-ség (aszmitá) az, amikor egynek tekintjük a látót és a látottat.” Azok, akik a megkülönböztetések nélküli mindennel-eggyé-válásban reménykedtek, régóta küzdenek ezzel és egy sor más szútrával a Jóga-szútrában. A látó a tiszta tudat, a megtestesült Önvaló. A tiszta tudat „az, ami tudatos” (szemben e tudat tartalmával). A tudatot a mozivászon hasonlatán keresztül érthetjük meg: Amikor filmeket vetítünk egy vászonra, a képek folyamatosan változnak, de egyik sem tapad a képernyőre. A film végén a képernyő pontosan ugyanúgy néz ki, mint a képek vetítése előtt. Ilyen a tudat – tudatos mindenről, ami történik, de az nem kondicionálja. Ezért mondják a jógik, hogy a tudat tiszta, örök és határtalan, a tudat maga az Önvaló.
Most vizsgáljuk meg a „látást”! A látás egy másik szó a megtapasztalás folyamatára és eszközére. Anélkül, hogy túlzottan elmennénk a jóga-pszichológia irányába (mely egzakt módon megkülönbözteti az én-séget, az elmét és az intellektust), és nevezzük a megtapasztalás eszközét „elmének”. Az életem során az elmém bizonyára változott – remélhetőleg a javára. Lehet, hogy sikerült kitisztítanom belőle az előítéleteket, szexizmust és rasszizmust. Másfelől viszont, bizonyos negatív élmények poszttraumás szindrómát (PTSD) hagytak maguk után. Ahogy idősödöm, Az obszesszív-kompulzív zavarom is felszínre jöhet, míg fiatalkoromban hajlamosabb voltam az oppozíciós zavarra (ODD) (persze minden hasonlóság más élő személyekkel csak véletlen). Így az elme az egyik zavarból a másikba botladozik (persze némileg eltúlozva, de érthető a lényeg), miközben a tudat csendesen figyel, és közben változatlan marad.
Mivel az elme folyamatosan kapja a benyomásokat azokról a dolgokról, amik az életünkben történek, beszínezhetőnek (tisztátalannak) mondják, míg a tudatot szeplőtlennel (tisztának). Ezért nem találkozhatnak sohasem. De a közelségük miatt, mivel a tudat mindig tudatos arról, ami az elmében zajlik, a kettőt (az elmét és a tudatot) gyakran helytelenül egy azonosságnak tekintik. Ez a félreértés a szenvedés módjainak (klésa) egyike, amit Patandzsalí Én-ségnek (aszmitá) nevez. A mi céljainkhoz a kifejezést az „egoizmus” szóval fogjuk illetni. Így az egoizmus annak a képessége, hogy megszüntessük az azonosításunkat a gondolatainkkal és elképzeléseinkkel, valamint az a hit, hogy csupán az elménk vagyunk. Az igazság az, hogy vannak gondolataink, mint ahogyan testünk is. Napjában több millió gondolat jut eszünkbe. A baj akkor kezdődik, amikor azonosítjuk magunkat velük."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése