A lélekvisszahívás nehézségei

Múltkori cikkemben írtam a lélekvisszahívással kapcsolatban eddig szerzett tapasztalataimról. Egy dolgot leszögezhetünk: modern világunkban szinte mindenki lélek- és erővesztésben szenved. Az erre irányuló sámáni beavatkozásoktól természetesen nem várhatjuk minden probléma megoldását, de, hogy egy párhuzammal éljek: egy éhező, legyengült immunrendszerű ember szervezete sokkal korlátozottabb öngyógyító képességgel bír, mint ha feltápláljuk és felerősítjük az immunrendszerét. A pszichénk immunrendszere is sokkal jobban tud működni, ha visszakapjuk leszakadt lélekrészeinket, illetve a valahol elapadt erőt is sikerül visszahozni. Ez a beavatkozás, az erő visszahozása, vagy nevezhetjük szertartásnak is, ha lehet, még misztikusabb, mint a lélekvisszahívás, de most maradjunk a témánál. 

Modern világunk összehasonlíthatatlanul bonyolultabb életre predestinál minket, mint a kőkorszak vadászó-gyűjtögető ősközösségi társadalma. Ott felkeltél reggel, óra nem volt, elmentél vadászni a többiekkel, hazahoztad a zsákmányt, megfőzted vagy sütötted, megvarrtad az állatbőr ruhádat, megjavítottad a nádviskód tetejét, és utána a többiekkel együtt heverésztél, vagy mulattál, táncoltál, révültél stb. Nem volt 8 órás munkahely, túlóra, létbizonytalanság, számtalan félelem-forrás, tömegközlekedés, internet, TV, adózás, rezsi, valamint társadalmi elvárások, problémák és ideológiák tömkelege, amik mind hatalmas komplexitású középső világbeli egónkban szintetizálódnak, melynek jelentős részét ráadásul lenyomjuk a tudatalattiba, mert egyszerűen frusztrálnak, és nem tudunk mit kezdeni velük

A modern életet élő földi embernek tehát hatalmas energiája megy el arra, hogy beleilleszkedjen a rendszerbe, megfeleljen az elvárásoknak, "ne lógjon ki" a sorból, úgy nézzen ki, viselkedjen, kommunikáljon stb., ahogy azt a társadalom nagy része "normálisnak" tekinti. Ezenközben számtalan traumatizáló élményen és hatáson megy keresztül, és okoz másoknak, melyeket úgy próbál túlélni, hogy önként elküldi a lélekrészeit például a bűntudat vagy szégyen sötét bugyraiba. Mindezt azért teszi, mert számtalan helyzetben a félelmei mozgatják és azok alapján reagál. A lélek nem akar szenvedni, ezért disszociálja magát a szenvedés-forrásoktól, és igyekszik elfelejteni a fájdalmas élményeket. Így szakadnak le a traumatizált lélekrészek.

Amikor valakiben felmerül az érzés, hogy "nem vagyok egész, nem vagyok teljes, nem találom a középpontomat, szét vagyok csúszva stb.", és hall a lélekvisszahívásról, akkor elkezd vágyódni az elveszett egységérzetg után, és elmegy egy sámánhoz, hogy kérje a lélekvisszahívást. Ha ez az első lépés nem történik meg, hanem például a sámán vagy ilyen szolgátlatást végző segítő igyekszik "rátukmálni", hogy ez milyen jó lesz neki, akkor nagy eséllyel kudarcot fog vallani az integrációs folyamat. Vagyis a visszatért lélekrészek nem fognak vele maradni, mert nem is akarta igazán visszakapni őket.

Igazából még az sem elegendő, hogy akarja a lélekvisszahívást, hanem az itt maradt lélekrészeinek (alsó, felső, középső én) egyaránt akarnia kell az integrációt. Ha a beszélgetés során kiderül, hogy valamelyik elnyomott lélekrésze fél visszafogadni a leszaladt lélekrészt, az megint csak akadályozza az integrációt. Hogy egy plasztikus példával éljek: Valaki ki akar lépni egy abúzív, függő kapcsolatból, és kéri a lélekrészei visszaszerzését, amit persze narcisztikus társa önszántából nem adna vissza. Ha visszakapja a lélekrészt, és azzal egyidejűleg minden kapcsolatot (személyes, online, érzelmi, anyagi stb.) megszakít a függésben tartójával, akkor a lélekrész itt tud maradni nála. Ha azonban meghagyja a csatornákat, amelyeken keresztül a partnere rá tud telepedni, akkor a lélekrész nem tud megfelelően visszatérni. 

A sámán tehát segítséget ad, mint például ahogyan a sebész visszavarr egy leszakadt ujjat. De mindazt a munkát, ami a seb beforrasztásához, és az ujj újbóli teljes értékű használatához elvezet, magának a kliensnek kell végigcsinálnia. Ha másnap ismét a körfűrész alá dugja a kezét, akkor a beavatkozás nem volt tartós. Hasonló példán keresztül érthetjük meg azt is, hogy miért nem tudjuk általában saját magunk visszaszerezni a lélekrészeinket, vagy csak megkérni a szellemi segítőket, hogy hozzák vissza. A sebészek sem szokták műteni saját magukat, de még a rokonaikat sem, mert semleges viszonyban kell lenniük azzal, akit kezelnek. A sámán kívülállóklént keresi fel az elkóborolt lélekrészt, és próbálja meggyőzni arról, hogy hajlandó legyen visszatérni jelenlegi énünkhöz, mert ott a helye, és nem lesz bántódása. Amikor befújja a lélekrészeket, akkor a kliens is bizalommal fogadja, hogy olyan dolgot kapott vissza, amit saját erőből nem biztos, hogy meg tudott volna találni és meggyőzni, hogy tartson vele. Az ő munkája a visszahívás után kezdődik, az önszeretet, önelfogadás, a határok meghúzása, a megbocsátás és feldolgozás formájában.