"Most vizsgáljuk meg a következő állítást: „Amit a tudós mond, annak súlya van.” Ismét, a súlyosság az „anyag” elsődleges attribútuma, a tömege. Ennyire mélyen ül a nyelvünkben a hangsúly, hogy az „anyag” az „számít”, és az, ami az anyag tulajdonságaival, például súllyal rendelkezik, fontos. Azt is mondjuk, hogy „ennek az ötletnek vagy személynek ráhatása van”, vagy megkérünk valakit, hogy „mérlegelje” a megbeszélés vagy vita tárgyát, így ismét azonosítva az anyagot a fontossággal, mert a „ráhatás” akkor jön létre, amikor az egyik anyagi tárgy nekiütközik egy másiknak. Így az a vélemény, hogy amit egy tudós mond, annak „súlya, behatása van, és számít” már beágyazódott a nyelvünk szemantikájába. Az elmúlt 300 évben mély részrehajlással utasítunk el bármit, aki ellene megy annak, hogy az emberi lényeket leredukáljuk az anyagra, és az agyban zajló bioelektromos és biokémiai folyamatokra.
Azért írom
ezt le ekkora részletességgel, hogy egyértelművé tegyem: a mély
szamádhiban még az agyunkban működő szóalkotó programot
is fel kell függeszteni. Nem élhetjük meg a mély szamádhit
addig, amíg a kulturális részrehajlás jelen van bennünk. A
szemiotika megakadályozza, hogy elérjük azt, amit a jógik úgy
neveznek, hogy „a tárgy maga” (vagyis a puszta tárgy, mely
mentes minden csatolástól és módosítástól, amit a szóalkotó
program hozzákapcsolt). Egyes buddhista iskolákban ugyanezt a
dolgot a „tárgy milyenségének” nevezik. Csak akkor tudjuk
tudatosítani, amikor az elme szilárd és csendes, mentes a
hullámzástól – ami elvezet a következő témához, vagyis mi
történik akkor, amikor kijövünk a szamádhiból?
A nirvicsára
szamápattiban a mentális interpretáció bárminemű formája
fel van függesztve, és egy misztikus állapotban vagyok, melynek
során meg tudom tapasztalni egy tárgy lényegét (dharmáját).
Ekkor egy bizonyos pont után kijövök a szamádhiból. Ezt
az jelzi, hogy az elmém bekapcsol és mint ahogy szokta, elkezdi
értelmezni az élményt. Megpróbálom szavakba önteni azt, amit
láttam, vagy azért, hogy elmagyarázzam magamnak, vagy azért, hogy
átadjam másoknak. Fontos, hogy továbbadjuk, de ahhoz, hogy ezt meg
tudjuk tenni, a meghatározás szerint hátra kell hagynunk a
misztikus állapotot. Ekkor azonban visszakapcsol a szógenerátor –
és vele együtt az összes szemiotika, szemantika és kulturális
hangsúly is. Meg kell értenünk, hogy két, élesen elkülönülő
állapotról van szó. Az első a tárgy lényegének felfogása a
szamádhiban, utána pedig, amikor elkezdjük leírni a
tárgyat, és amit láttunk, a szamádhi elhagyása és az
elme újraindulása.
A jógik és a
misztikusok gyakran nem veszik észre ezt a változást. Megláttak
valami fontosat a szamádhiban, és elfelejtik észrevenni,
hogy amikor az elme újra visszakapcsol, még mindig ugyanaz a régi
elme, melyet most arra használnak, hogy egy olyan élményt írjanak
le, mely teljességgel túl van az elmén. Nem ritka, hogy a jógik
vagy misztikusok túl nagy jelentőséget tulajdonítanak annak, amit
láttak. A szemiotika és a hangsúlyok fel vannak függesztve a
szamádhiban; ezt nevezi Patandzsalí „csitta vritti
niródhának” (1.2. szútra: „A jóga az elme
hullámzásainak lecsendesítése”). Amikor a jógi elhagyja a
szamádhit, az elme ismét kivetül, és a jógi újra belép
a szemiotika világába."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése