A mai, teliholdas keddi napon ismét két lélekvisszahívás várt rám, illetve este dobkörre mentem Oguzhoz. Az intenzív energiák miatt úgy éreztem, hogy kicsit túlpörögtem, és többet voltam "odaát", mint a földi síkon. Úgyhogy a dobkörre elvárások nélkül, némileg túlstimulált és kimerült fantáziával, pihenésre vágyva érkeztem. Oguz egyből a szokásos metál-énekes hangorkánnal (ami párhuzamosan szupernova-szerű energiakisülésekkel is jár), kezdett bele az erődalokba, ami menten magával is ragadott. Néhány dal után, miközben tovább ütötte a dobot, kiadta az utasítást, hogy lélegezzük bele magunkat a révülésbe, és induljunk el lefelé, az alsó világba.
Egy nagy, kráterszerű rést láttam magam előtt, melyet körbe-körbe lépcsők öveztek, és azokon lehetett egyre lejjebb menni, mint a fenti képen egy hindu szent helyen látható. Hamarosan elértem a sötétségbe. Nem emlékszem, hogy velem voltak-e az erőállataim, vagy egyedül vettem részt ezen az izgalmas "tárlatvezetésen". Föld alatti, sötét alagutakon haladtam tovább fáklyafénynél, és egyre lejjebb kerültem. Itt már komplett föld alatti világok voltak, flórával és faunával. Őslényekhez hasonló hüllők, dinoszauruszok, sokfogú, denevérhez hasonló hüllőmadarak röpködtek a neonzöld fényben, melynek forrását lehetetlen volt megállapítani. Még lejjebb kerülvén már a növények, a vadon kúszó liánok és trópusi cserjék, gombák vették át a főszerepet. Még lejjebb csodálatos kristály-kollekciók kerültek a szemem elé, ott éldegéltek a kristálycsaládok szép csendben a föld alatt, még talán kristálykoponyát is láttam. Még lejjebb érve a föld alatti törpék világába csöppentem, akik tüzeket raktak és kalapáltak, kovácsoltak, mindenféle csoda szerkezeteket és vasárut készítettek. Még lejjebb hatalmas kígyók tekeregtek az alulról felszűrődő narancssárga fényben. Még tovább haladva lefelé a Földanya szívéhez érkeztem, mely folyékony, forró magmából álló tűzgömb volt, ami ugyanakkor nem fortyogó, hanem inkább békés, befogadó, anyai szeretetet sugárzó energiával vont körbe. A Földanya szíve alatt egy hosszú kötél lógott lefelé azokba a világoka, ahová a nagyon bűnös lelkek taszítják magukat, hogy ott szenvedjenek a karmájuk miatt. Innen csak a hit és a remény kötelén lehetett kijutni, és a Földanya szívén keresztülhatolva tisztulhattak meg a lelkek a bűneiktől, majd indulhattak el fölfelé az evolúciós létrán. Mi is elindultunk felfelé, mintha egy spirális fuvallat vitt volna fölfelé, a Középső Világba, majd a csillagokba. Ez egy jó kiegészítése volt a tegnapi utazásnak, ami inkább felfelé irányult.
Oguz ekkor azt mondta, hogy álljunk fel, és alakítsunk ki egy gyógyító kört. Aki gyógyulni akart, az beült középre, az oltár köré, aki pedig gyógyítani akart, az állva maradt, és egy szoros kört alkotott. Csörgőztünk és énekeltünk, egy egységes hangburkot igyekeztünk létrehozni, majd lassan meg is tettünk egy kört a többiek körül. A kialakuló hang-mező a tekintetem előtt táncoló, lágyan hullámzó fényjátékká változott, amely harmonikusan ölelte körbe a középen ülőket, és ott táncolt a kör közepén. Sokat kellene még meditálni a hang lényegiségén, valamint a fény lényegiségén is, hogy elkezdjük érzékelni azokat a világokat, melyek csupán hangból és fényből állnak, és az ott élő lények teste is abból van. Soós Jóska szerint ez a kettő a legmagasabb beavatás (fény-tudat, hang-tudat). De erről majd írok még a jövőben. Bal oldalt Jóska egyik festménye látható.
Végül visszaültünk a helyükre, és volt még néhány dal, de azoknak a szövege nem is nagyon jutott el a tudatos figyelmemig, csak azt érzékeltem, hogy ismerem őket, mert sokszor hallottam már Oguzt énekelni a szövegüket. Egy kérdés merült fel bennem, ami az utóbbi napokban körvonalazódott. A teozófus írók közül többen is felemlegették azt a dolgot, hogy amikor emelkedett (értsd test nélküli) mesterektől csatornáznak le tudást, és azt írják meg a könyveikben, akkor a belsőjük mintha átalakulna folyékony tűzzé, hogy befogadja ezt a magas szintű rezgést. Ha évekig csinálja ezt valaki, akkor ez megterheli a testét és a szellemét is, ezért öreg korukban már volt, hogy abbahagyták az üzenetek fogadását és közvetítését. Bennem meg az merült fel, hogy amikor kommunikálunk a szellemvilággal, például gyógyítás vagy lélekvisszahívás közben, az nem árthat-e meg, ha túlzásba visszük, vagy túl sokat csináljuk. Ezt a kérdést tettem fel magamban a szellemvilágnak, majd lefeküdtem vízszintesen, fejjel az oltár felé.
A szellemi segítőim élénken bíztatgattak: "Te csak ne aggódj, végezd a dolgodat. Lesz elég erőd még kilencven éves korodban is!" Ezzel együtt mintha egy kiegyenlítődés-szerű élmény ért volna, ahogy ott feküdtem, beállt az egyensúly a fizikai lét és a szellemvilágbeli jelenlétem között, mely utóbbiból úgy éreztem, hogy egy kicsit sok jutott az elmúlt napokban. Jó kis dobkör volt ez is, mindig újabb dimenziók tárulnak fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése