"A szamádhi és a légzés nélküli állapot
Miután
megalapoztuk a szamádhi helyes gyakorlását, nézzük meg,
hogyan kezdhetjük el. A jóga szerint a légzés ereje az, ami az
elmét mozgatja ( és vice versa). A 2.2. versben a Hatha-jóga
Pradípiká azt is mondja, hogy a légzés és az elme együtt
mozognak. Ezért a jógik azt mondják, hogy a pránájáma a
szamádhi gyakorlásának fontos eszköze. Képzeljük el a
következő hasonlatot: amikor egy gyertya lángja egy nyitott ablakú
szobában van, minden egyes széllökés meglobogtatja a lángot.
Másfelől viszont, egy szélvédett helyen a gyertyaláng nem
mozogna, hanem nyugodt maradna. Ebben a hasonlatban a szél a
lélegzet, a gyertyaláng pedig az elme. A szamádhi
elérésének korai tanulási szakaszában sok figyelmet kell
fordítani az elme irányítására, hogy megszilárdítsuk az elme
lángját. A jógik a „lélegzet nélküli állapot” kifejezést
használják, az elme feletti uralom leírására. Ez meglehetősen
pontos, mert a légzés feletti uralom kétféle módon tesz lélegzet
nélkülivé: először is megszünteti a rendellenes légzésmintákat,
másodszor pedig elállítja a légzésünket, miközben az élet
isteni megnyilvánulásának örök szépségét szemléljük.
A légzés
nélküli állapot szanszkrit neve a kévala kumbhaka, ami
„spontán légzésvisszatartást” is jelent. Jegyezzük meg, hogy
a jógikus légzésvisszatartásnak vagy felfüggesztésnek
(kumbhakának) körülbelül annyi köze van a levegő
visszatartásához, mint az ászanáknak a rögbihez. Ez egy
kifinomult művészet, amit részletesen leírtam a „Pránájáma:
a jóga légzése” című könyvemben. A légzés nélküli
állapotot tudatos légzésvisszatartásokkal érjük el, melyeket
vagy lassú légzéssel végzett pránájámák, például a
nádí sódhana, vagy gyors pránájámák, például a
bhásztriká közé illesztünk. Ideális esetben mindkettő
gyakorlása javasolt. Mindkét esetben, ahogy fejlődik a
légzésvisszatartásunk gyakorlata, néha elérünk egy mély,
transz-szerű állapotot, melyben úgy tűnik, mintha az idő és a
világ mozdulatlanná válna. Ez a szamádhi kezdeti
fázisainak első előképe. Itt áll meg a gyertyaláng pislákolása,
A gyertyaláng mozgása adja a változás és az idő múlásának
látszatát az elme számára, míg a mélyen fekvő tudat (a purusa)
az időn kívül tartózkodik (pontosabban, „az idő benne van”).
Hogy megértsük,
mi történik a légzés felfüggesztése közben, és mi köze a
szamádhihoz, nézzünk meg egy másik hasonlatot. Tegyük
fel, hogy táborozni vagyunk, és szeretnénk rendbe szedni magunkat,
de rájövünk, hogy nincs nálunk tükör. A legkönnyebb módja,
hogy meglássuk magunkat, egy csendes tóban vagy akár pocsolya
tükrében. Egy szélmentes napon ez nem fog problémát okozni,
mivel nem fogják hullámok fodrozni a tő felszínét. Egy
viharosabb napon azonban műs a helyzet – a hullámok eltorzítják
a képmásunkat. A jógában ezt az elme hasonlatának tekintjük.
Amikor a légzés csendes, egyenletes és kontrollált (vagy pedig
meg is áll), akkor az elmében alig vagy egyáltalán nem
csaponganak a gondolatok. Ezért az elme tisztán tud érzékelni
bármilyen tárgyat, ami felé irányítjuk. De minél izgatottabb és
kontrollálatlanabb az elme, annál több hullámot kelt, és annál
torzabb a tükörkép. Ez annyira eltorzulhat, hogy a tükörképünknek
már semmi köze nincs az eredeti képhez, hanem sokkal több a köze
a tudatalatti tartalmainkkal. Ezért érhetjük el a legkönnyebben a
szamádhi első érzeteit a pránájáma
légzésvisszatartásai alatt. Amikor légzésvisszatartást végzünk,
vagy pedig lassan és tudatosan lélegzünk, az elme mélyen fekvő
nyugalmán kell meditálnunk. Az elme csendes, tiszta és
eksztatikus, ha folyamatosan az önvaló vagy a tudat felé fordítjuk
(a tudat a megtestesült önvaló). Csak annak a szokásunknak
köszönhető az elme izgatottsága és csapongása, hogy mindig
külső tárgyakra irányítjuk. Az elme ilyen kivetítése persze
nem véletlen. A tudatalatti benyomások és a karma okozzák, melyek
a lélegzetet is mozgatják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése