Gyökerek

Felmerült az a kérdés a Facebook csoportban, hogy miért kellene nekünk más kultúrkörök spirituális hagyományaihoz nyúlni, miért nem elég a sajátunk? Ezzel kapcsolatban szeretnék megosztani pár gondolatot, kezdve azzal, hogy a magyar népi kultúrkincs nagyon szép, spirituális és gazdag is, és valóban, mindenkinek, akik kis hazánkban született, nagyon fontos feladata, hogy megismerje ezt a kultúrkincset, és kutassa a benne megőrzött spirituális tartalmat. Két dolgot azonban nem szabad elfelejtenünk. Az egyik az, hogy sohasem jó a saját kultúránkat vagy utunkat más kultúrák fölé emelni, vagy annál jobbnak, stb. tekinteni. Mi magunk is életünk már előző életeinkben sok más kultúrában, és akkor azzal azonosítottuk magunkat. A gyökerek a testhez tartoznak, és átmenetiek. Ugyanakkor egy-egy kulturális hagyományban őrzött spirituális tudás mindenhol azonos, hiszen örök tudásról van szó, mely a lélekhez szól, és nem a testhez. A másik dolog az, hogy a magyar sámáni hagyományból jó pár száz év folyamatosság kimaradt, és akik manapság ezzel a hagyománnyal igyekszenek foglalkozni, azok nagy nehezen próbálják csak rekonstruálni azt, hogy őseink milyen sámáni szertartásokat végeztek, milyen szokásaik voltak, és hogyan látták a világot, és a szellemvilágot. Más kultúrákban a kereszténység vagy egyéb intézményesült és újabb keletű vallások előtti spirituális tradíciók is élő módon fennmaradtak nemzedékről nemzedékre. Ők tehát egy élő hagyományhoz tudnak kapcsolódni, és nem kell élesztgetniük őseik lelki örökségét. 

A következő kérdés, amit tisztáznunk kell: szükséges-e, vagy jó-e, ha csak egy bizonyos kultúrkör hagyományaira és tudására korlátozzuk magunkat? Szerintem nem szükséges, mert a sámánságban (vagy általában a spiritualitásban) a korok és nemzetek esetében fellelhető különbségek jelentősége sokkal kisebb, mint amennyire közös és hasonló őstudást őriztek meg a különböző helyeken született tudók és látók. Amikor egy tudást vagy hagyományt csak azért veszel át, mert az ősök is úgy csinálták, nem értve a lényegét, az könnyen dogmává és üres szokássá válhat, és nem fog közelebb vinni a spirituális ébredés állapotához. A kizárólagosság sokszor pont azt eredményezi, hogy a valóságnak a számunkra fontos dimenzióitól is elvágjuk magunkat, mert az "nem a mi hagyományunk". A sámánság elsősorban a megtapasztalás útja, és sohasem tudhatod, hogy a szellemvilág milyen élményeket tartogat számodra. Ott nincsenek történelmi korok, államhatárok meg "klánok", minden mindennel összefügg.

Azután felmerülhet az a kérdés is, hogy miért vonzódik mondjuk egy magyar emberfia például a hinduizmus, buddhizmus, vagy akár az ősi közép-amerikai kultúrák hagyományaihoz? Erre a válasz szerintem eléggé egyértelmű, és ezt a saját tapasztalataim is alátámasztják. Akit ebben az életében erősen vonz a spiritualitás, az valószínűleg előző életeiben már sok-sok spirituális kultúrában élt, és ott is ugyanazt a tudást kereste, mint ebben a születésében. Ha visszajönnek ezek az emlékek, akkor az ott tanult tudást természetes módon tudjuk alkalmazni ma is, nem kell újratanulni, vagy könnyebben fogjuk tudni befogadni. Ezekre a kultúrákra azért "rezonálunk", mert a múltban már sok lenyomatot szereztünk, amikor bennük éltünk. Tehát a lelkünknek valójában a Föld összes kultúrájában vannak gyökerei, bár meglehet, hogy régebbről, mint ebből a születésből. "Minden a rokonom" - ahogy gyakran szoktuk mondani a sámán-szertartásokon. 

Nálam például 18 éves koromban indult be a spirituális keresés időszaka, és a Biblia, Korán, buddhista írások és egy-két filozófus művei után a Bhagavad-gítánál kötöttem ki, mert számomra az tartalmazta a legbefogadhatóbban a lelki tudást. Több, mint húsz évig kizárólagos módon követtem és gyakoroltam a Krisna-tudat tanítását, majd felébredt bennem az érdeklődés a sámáni, tapasztalati út iránt. Ekkor kezdtek visszajönni olyan előző életbeli emlékeim, melyek megmagyarázták nem csak azt, hogy miért vonzott a hinduizmus a legjobban, hanem azt is, hogy Krisna után végülis miért inkább Siva alakja vált vonzóvá számomra. Előző életemben ugyanis az Arunachala hegy mellett éltem saivita szádhuként Indiában. De még korábban voltam már buddhista pap, viking sámán, maja pap, egyiptomi pap, és ausztrál bennszülött is. Tehát volt már kapcsolatom ezekkel a kultúrákkal, és jelen életemben is úgy érzem, hogy hordoznak olyan tartalmat, ami fontos számomra. Viszont a jelen az jelen, a múlt pedig múlt. Amire a jelenlegi életemben szükségem van, azt nem tudom a múlt életbeli gyökereimen keresztül felszívni, de kiegészíthetem azt, amit a jelenemben kapok és befogadok. Tehát mindenkinek annyit és olyan módon kell befogadnia a különböző spirituális hagyományokból, amire "rezonál", amiről érzi, hogy hozzá szól. Ami nem érint meg, azzal nem kell foglalkoznunk, hiszen mindenki a saját, egyedi és megsimételhetetlen útját járja, és ezért is nincs értelme győzködni a másikat a saját igazunkról. Jobban járunk, ha megtanuljuk értékelni az útját, és nyitottá válni arra, amivel nekünk van dolgunk. 

A vallási szinkretizmustól pedig nem kell félni, mert ha intelligensen társítja az ember a különböző kultúrákból származó mitológiai elemeket, istenképeket, spirituális gyakorlatokat, hagyományokat stb. akkor ezek közös gyökerére fog rábukkanni, ahelyett, hogy a különbségeken akadna fenn. A sámánságban úgysem azzal foglalkozunk, hogy milyen formában "illene" megjelennie előttem Istennek, hanem elfogadjuk azt, hogy az a megélés, amit megkaptunk, az nekünk szólt, a mi tudatunk nyelvén, és mások számára ugyanaz az üzenet esetleg más formában lesz befogadható. A befogadóképességünk tágítása jó gyakorlat arra, hogy lebontsuk az önkorlátozó hiedelemrendszereinket, és így a Valóság úgy mutathatja meg magát nekünk, amilyen valójában, és nem úgy, ahogyan mi azt elvárjuk.