"E gondolatmenet folytatásaképpen el kell mondanom, hogy a legtöbb idő, amit a guruk követésével töltöttem, végső soron a vezető drámájáról szólt, a gururól, és nem az én életemről. Bár úgy tűnt, hogy olyan sok dolog történt az életünkben akkoriban,mi, a követők igazából csak gyalogok voltunk a sakktáblán, ahol a guruk a saját drámájukat játszották el a saját szükségleteik szerint. Az egyik ilyen szükséglet az volt, hogy nagy mennyiségű ember lássa és szeresse őket. Ha valaki rendelkezik ezzel az igénnyel, akkor bármilyen karizmát hajlandó kifejleszteni, hogy megkapja. De a karizma az még mindig a második és a harmadik csakra dinamikájához tartozik. Bár a mi esetünkben a spiritualitás vagy a jóga szállítóeszközét használják, a második vagy harmadik csakrás viszony struktúrája nem különbözik a parancsnok-közlegény, főnök-beosztott vagy hadúr-zsoldos viszonyától – egydimenziós és lineáris.
Mindennek most meg kell változnia. Amint szédülünk az ökológiai katasztrófa szakadékába nézve, ahová az autoritás gyakorlása és az abba vetett hit vezetett, a szívcsakra arra tanít, hogy teljesen új paradigmából kezdjünk el viszonyulni. Az immanens Isten szeretne az egymáshoz kapcsolódáson, együttléten, együttérzésen, megbocsájtáson, szereteten és hálán keresztül kifejeződni. Ennek egy része az a megértés, hogy nem csak az emberi kapcsolatok tartalmának, hanem a struktúrájának is meg kell változnia, növekednie kell. A szívcsakra aktiválása azt jelenti, hogy megvalósítjuk azt, hogy együtt megkapjuk Istent. Senki sem Isten kizárólagos inkarnációja vagy avatárja. Mindannyiunknak szüksége van egymásra ahhoz, hogy együtt tegyük meg ezt a következő lépést. Isten most kollektív módon fejezi ki magát az összes lényen keresztül, a legnagyobb zsenitől kezdve a legjelentéktelenebb amőbáig. Nincs egyetlen személy, aki ezt kifejezheti, a játék természete megváltozott.
Az élet és a modern társadalom túl bonyolulttá vált ahhoz, hogy egy ember rendelkezzen az összes válasszal, vagy hogy az emberiség két kasztra legyen osztható: a „megvilágosodottakra” és a „meg nem világosodottakra”. Szóval mit tehetünk, hogy befogadjuk Istent? Hallgassunk rá, érezzük, és váljunk azzá! Próbáljuk meglátni Istent minden ember szemében, akivel találkozunk. Lássuk a küzdelmüket, hogy megtestesítsék Istent. Még az is megeshet, hogy csak önmagukban látják és nem másokban, és ezért próbálják fenntartani a régi paradigmát, hogy „én vagyok a guru”.
Amikor valaki más felé spirituális tanítóként nyilvánulok meg, felteszem magamnak a kérdést, hogy mi a tanításom és hogyan tudom átadni az üzenetet. De még fontosabb, hogy Istennek melyik aspektusát fejezi ki az előttem álló személy. Megadom-e neki a lehetőséget, hogy kifejezze isteni mivoltát? Vagy csak a személyes törekvésem érdekel? Hogyan tudom segíteni ezt a személyt a saját potenciálja kifejezésében, saját isteni mivoltának megélésében ahelyett, hogy a saját mozgalmamba igyekezném beszervezni? Amikor a szívcsakra kollektív szinten aktiválódik majd, még mindig lesznek spirituális tanítók, de a viselkedésük fontosabb lesz, mint a tanításuk. Hogyan bánunk egymással? Hogyan adom át az élményemet a cselekedeteimben? Annál, hogy magamban felismertem Istent, fontosabb az, hogy a velem szemben álló személyben is felismerjem. A legfontosabb az, ahogyan bánok vele. Csak az én viszonyulásom hozzájuk adhatja át azt, amit látok bennük.
Így a szívcsakra megnyílása annak a demonstrációja, hogy minden személyben felismerem Istent, akivel találkozom. Ebbe beletartozik az is, amit Isten tanít és amit kommunikál felém azokon keresztül, akikkel találkozom. Amikor találkozom valakivel, félre kell állnom és hagynom kell, hogy Isten rajtam keresztül is kommunikáljon. A kifelé irányuló hatalom-csakra modellben a guru felelős a fejlődésünkért. A befelé irányuló szív-csakra modellben együtt fejlődünk spirituálisan, az egész emberiség."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése