"Ötödik Fejezet
Szükségünk
van-e gurura a szamádhihoz?
Az
előző fejezetet csak akkor tudjuk igazán gyakorlatba helyezni, ha
ezt a fejezetet mélyen megértjük. Ne adjuk át a spirituális
evolúciónk felelősségét egy másik emberi lénynek. Én
„guruizmusnak” nevezem azt a hiedelmet, hogy egy másik
emberi lény közben tud járni az érdekünkben Istennél. Hogyan is
működne ez, és mi szükség lenne rá? Végső soron ez arra
utalna, hogy nem szeretnénk közvetlenül kapcsolatba kerülni és
saját személyes kapcsolatot kialakítani Istennel. Semmilyen
spirituális munka nem lehet sikeres, ha erre az elutasításra épül.
Ezt a fejezetet annak a mítosznak a megcáfolására szentelem, hogy
a szamádhi eléréséhez szükségünk van egy emberi gurura.
Csak akkor tudunk igazán megnyílni as isteni útmutatás előtt, ha
feladtuk ezt az elképzelt szükségletet. Ebben a fejezetben
megpróbálom megingatni a hitet a mítikus kultusz-figurában, a
guruban. Különböző okokból (melyek közül egyeseket itt
ismertetni fogok), a guru-paradigma megbukott, és ha ma is
ragaszkodunk hozzá, az nem más, mint akadály a szamádhi
elérésében. Ne várjuk azt, hogy valaki más fogja elvégezni a
munkát helyettünk, mert annak mindig megvan az ára. Vagy saját
magunk járjuk az utat és vállalunk felelősséget a saját
fejlődésünkért (vagy annak hiányáért), vagy fenntartjuk az
illúziót, hogy valaki más majd „átveszi a karmánkat”, vagy
„saktipátban” fog részesíteni – és végül üres
kézzel maradunk egy kultusz hálójában.
Ha
a felébredés a guru kegyéből történne, azzal azt feltételezzük,
hogy a guru képes befolyásolni az ok és okozat törvényét
(vagyis a karmát). De az ok és okozat törvénye az maga Isten, az
isteni törvényben kifejeződve. Az a kijelentés, hogy egy ember
képes felülbírálni az isteni törvényt, annyira abszurd, mint az
a kijelentés, hogy felül tudunk emelkedni a gravitáción azáltal,
hogy a levegőben repülésre koncentrálunk. A guru nem tudja
misztikus élményben részesíteni a tanítványt, ha a tanítvány
karmája ezt nem teszi lehetővé. A tanító csak azt tudja
bemutatni a viselkedésével, hogy a misztikus élmény miképpen
változtatta meg őt, például hogyan tette szeretőbb vagy
gondoskodóbb emberré. Ezért fontosabb a spirituális tanítók és
guruk magatartása, mint a kijelentéseik, és ez az, ahol gyakran el
is buknak.
A
szentírásokban számos utalást találhatunk a guru iránti odaadás
fontosságáról. A félreértés abban rejlik, amikor azt gondoljuk,
hogy a szentírások emberi gurura utalnak. A gurura mint Istenre és
a tényleges önvalóra, a tudatra utalnak. Csak a későbbiekben
kezdték úgy magyarázni ezeket az idézeteket, hogy elhitessék az
emberekkel: az emberi guru iránti odaadás a rövid út, vagy
hogy az bárhová el tud vinni. A guru szó azt jelenti: „A
sötétségből a fénybe”. Csak Isten, vagy a valódi önvaló, a
belső guru képes elvezetni bennünket a fénybe. Egy ember,
aki Istenként viselkedik rugu (vagyis a fényből a
sötétségbe vezet).
A
tragédia az, hogy az emberek úgy értelmezték, hogy a gurunak
van teste, fizikai megnyilvánulása. Ha a szentírásokban állandóan
azt olvassuk, hogy nem vagyunk ez a test és fel kell adnunk a testi
azonosítást, akkor a guru hogyan lehet testet öltött lény?
A guru mindig Isten és a tiszta tudat, nem pedig egy test.
Egy test nem tud tanítani. Az a hiedelem, hogy egy emberi guru
fizikai közelében kell lennünk, a múltban is akadályként
jelentkezett, és lehetetlenné tette, hogy felelősséget vállaljunk
a spirituális evolúciónkért és azért, hogy beengedjük istent a
szívünkbe. Semmit nem tanulhatunk meg, amíg ez a hozzáállásunk.
Isten és az önvaló kegye mindig itt van, de kirekesztjük, mert
azt várjuk el, hogy a guru fizikai formájában, egy testként
jöjjön el hozzánk. Az igazság mindenhol jelen van, mindenütt és
mindig elérhető. Ha leredukáljuk egy személy közelségében levő
időre és térre, azzal isten tényleges természetét tagadjuk.
Nincs olyan hely, atom, pillanat, élőlény, akivel találkozol, aki
ne lenne Isten; és ha egy bizonyos testre csökkentjük a
jelenlétét, azzal elutasítjuk isteni természetét."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése