"Az egyik következmény az, hogy az egyetlen személy, aki távol tartja tőlünk a szamádhit (vagy az „isteni kegyet”, ahogy egyes kultúrákban nevezik), az mi magunk vagyunk. Maga az a tény, hogy a szamádhit a „természetes állapotnak” nevezik, arra enged következtetni, hogy ez egy elérhető állapot, ami nem haladja meg a hatáskörünket. Ahogy korábban is említettem, ez a születési jogunk és isteni kötelességünk. Mi vagyunk az egyetlen személy, aki a szamádhink elérésének útjában áll, és mi magunk voltunk azok is, akik száműzték magukat a mítikus Édenkertből. Saját magunk döntöttünk úgy, hogy elhagyjuk az Édenkertet, mert ahhoz, hogy Isten száműzzön bennünket onnan, kellene, hogy legyen egója. Ehhez még Istenre sincs szükség, mert saját magunk legkegyetlenebb bírái vagyunk.
Az
1.24-es szútrában Patandzsalí arra is utal, hogy Istent nem
érinti meg és nem érzi a tudatlanságot (avidját). A
“tudatlanság” az a meggyőződés, hogy a testünk és az elménk
vagyunk, holott valójában a tiszta tudat vagyunk. Az a hiedelem,
hogy végesek ás átmenetiek vagyunk, holott végtelenek és örökök
vagyunk. Az a hiedelem, hogy a környezetünk feltételekhez köt
bennünket, míg a tudat örökké szabad és szeplőtlen.
A
következmények tehát vég nélküliek. Ennek a jelentősége
nagyon mély. Isten a vegyítetlen igazság állapotában létezik,
amit az elhatározásunk alapján hátrahagytunk a tudatlanság miatt
(ezt képviseli az Édenből történő száműzetés mítosza).
Tudatlanok vagyunk arról az igazságról, hogy a tudat vagyunk, de
Isten mindig eben az igazságban tartózkodik, és nem tudja
megérezni és nem érinti meg a tudatlanságunk által teremtett
mesterséges világ, melyben azt hisszük, hogy nem vagyunk szabadok.
Ez hasonló ahhoz, mintha azt mondanám, hogy isten nem ismeri
jelenlegi állapotunkat, mivel az nincs összhangban az isteni
tökéletességgel. Mivel a tudat (purusa) vagyunk,
szükségképpen örökké szabadok vagyunk – és ez az igazság.
A
tudatlanság, egó, fájdalom, vágy és félelem mesterséges világa
nem tudja megérinteni Istent. Isten nem ismerhet semmit, ami
ellentétben áll a természetével, és így csak a tökéletességet
ismerheti, nem pedig a mi elképzelt hiányosságainkat. Ezt Ádám
és Éva bibliai történetében is láthatjuk. Mielőtt ettünk
volna a jó és a rossz fájáról, csak azt tudtunk, amint az életet
támogató Isten tudott. Ezt a „teremtés tudásának” vagy a „jó
megerősítésének” nevezik, és az a tudás, ami nem választható
külön Istentől. Miután ettünk a fáról, megismertük a jót és
a rosszat. A „gonosz” az életellenesség hasonlata, és annak a
hitnek, hogy különválhatunk és elidegenedhetünk a Természettől
és Istentől. Ez egy tudatlan és magunkra erőltetett hiedelem.
Valójában örökké egyek vagyunk, egyesülve Istennel és
semmilyen emberi akarat nem tudja ezt megváltoztatni. Viszont mivel
hibázva felrúgtuk az egyezséget Istennel, a változásnak a mi
oldalunkról kell kezdődnie. Isten, mivel Ő az örök tökéletesség,
fel sem foghatja, hogy lényének egy része (vagyis mi) el tudja
képzelni azt, hogy külön legyen az egésztől; ez az egész
gondolat ellentétben áll a isteni természettel. Ha megvalósítjuk,
hogy sohasem voltunk külön Istentől, azzal megnyílik a kapu a
kegy folyamatos és örök áramlásának – melyet eleve nem
tartottak vissza sohasem."
(Megjegyzés:
Megint úgy tűnik, mintha Gregor Maehle korlátozni szeretné Istent
azáltal, hogy nem élheti meg, nem foghatja fel az eltévelyedett
lélek korlátozott tudatállapotát. Pontosan, hogy Isten ezt is
teljes mértékben meg tudja élni, és nem ítéli el az egyéni
lelkeket, akik még nem ébredtek fel. Isten nem hagyja magára az
anyagi teremtését és annak tökéletlenségeit azért, mert a
„tökéletes” spirituális világra korlátozta magát, csupán
meghagyja szabad akaratunkat, hogy akkor ébredjünk fel ebből a
tudatlan álomból, amikor készen állunk rá, és úgy döntünk.
Ugyanakkor nincs alávetve olyan módon a tudatlanság önkorlátozó
erejének, mint ahogyan mi, egyéni lelkek.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése