A sámánbetegség

Számos természeti kultúrában, ahol a sámánság élő hagyomány volt, vagy még ma is az, a sámáni munkára való kiválasztás és elhívás folyamatát nagyon hasonlóan írták le vagy figyelték meg. Talán ez a második kifejezés a helyesebb, hiszen a sámánt tulajdonképpen a szellemvilág választja ki, hívja el és avatja be, ruházza fel az erővel és a tudással, illetve a gyógyító képességgel. Sok helyütt ehhez még persze társul az is, hogy egy tapasztalt sámán esetenként évekig tanítja, képzi az újoncot, leginkább arra, hogyan kerülje el a hibákat és a buktatókat a sámáni úton. De ha a sámánjelölt nem érez belülről inspirációt, hívást erre a feladatra, és a szellemvilág nem hagyja jóvá a törekvéseit, akkor semmi sem lesz az egészből. Tegyük hozzá, hogy a sámáni feladatkör elvállalása azért nem volt túlzottan népszerű a legtöbb közösségben, mivel ez nem egy könnyű út. Sok lemondással, aszketikus erőfeszítéssel jár, és a veszélyek, illetve a fájdalom, szenvedés sem áll távol a sámán életétől. De maradjunk most az elhívás mozzanatánál.

Ezt megelőzi még az, hogy a sámánjelölt, vagy akiről gyanították, hogy az lesz belőle, valamilyen speciális testi jelekkel jött a világra. Vagy magzatburokban született, vagy volt fölös csontja, vagy fogak, plusz fogsorok voltak a szájában. De a helyzet az, hogy például a modern korban hat ujjal születő gyerekekből sem lesz okvetlenül sámán. Nem "jelentkezik" értük a szellemvilág, és nem is éreznek érdeklődést a dolog iránt. Míg vannak olyanok is, akik nem születnek ilyen jelekkel, mégis megkapják az elhívást, és sikeresen tudnak tevékenykedni a sámánság útján. Én például nem tudok róla, hogy magzatburokban születtem volna, mivel mindkét szülőm meghalt már. Fölös csontról sem tudok, hacsak a bal nagylábujjamat nem számítjuk ide, mely mintegy fél centivel hosszabb a jobbnál. Ennek ellenére két évvel ezelőtt elkezdett érdekelni a sámáni út, miután megvettem az első hangtálaimat és sámándobomat. Gondoltam, hogy utánaolvasok a dolognak, és mivel szeretem Mircea Eliade könyveit, az ő "Sámánizmus" című könyvét kezdtem el olvasni. 

A sámán elhívásához visszatérve: ez gyakran jelentkezik olyan formában, hogy a sámánjelölt nagyon beteg lesz, napokig fekszik önkívületi állapotban, magas lázzal, vagy éppenséggel tetszhalottként szinte semmi életjelet nem nyilvánítva. A falu népe, akik már tudták, hogy ő a sámánra utaló jelekkel született, ilyenkor békén hagyta, amíg magához nem tért. Ez eltarthatott három napig, de akár több hétig is. Voltak olyan sámánok, akik mindaddig betegeskedtek, amíg nem voltak hajlandóak felvállalni a sámáni feladatokat. Ekkor a szellemek elmulasztották a "sámánbetegséget", és különleges erőkkel ruházták fel. Ha azonban később meggondolta magát, és fel akart hagyni a sámáni munkával, akkor valamilyen komoly árat kellett fizetnie, sokszor testi sérülés, fogyaték formájában, hogy a szellemvilág "szabadon engedje".

A sámánbetegség alatt tehát a sámánjelölt önkívületi, mondhatni transzállapotban van, és a szellemek ekkor elviszik a lelkét a szellemvilágba, és megtanítják neki a feladatához szükséges képességeket, gyógytudományt, az erő útjait. A beavatási élmény része lehet az is, hogy a sámán átéli a saját halálát, testének feldarabolását, melyből a szellemek jól belakmároznak, leszopogatva a húst a csontjairól. Amikor jóllaktak, akkor a csontokat egymáshoz illesztik, majd új hússal fedik be, és a sámán teste ekkor már "tökéletesebb" lesz, alkalmasabb a szellemvilághoz történő kapcsolódásra, az erő közvetítésére. Azt is mondják, hogy ahány szellem evett a sámán húsából, annyiféle betegséget fog tudni gyógyítani, mivel a szellemek emlékeznek majd az áldozatára, és el tudja küldeni őket, ha éppen megtámadtak egy embert. Egyes indián törzseknél a sámán a saját testéből vág ki bőrdarabokat, vagy valamelyik nőrokona teszi ugyanezt, így ajánlva fel áldozatot a szellemeknek, hogy megkapja az erejüket. A sámán "kiképzése" és felhatalmazása a szellemvilág által tehát dominánsan a sámánbetegség közben történik meg, bár olyan is előfordulhat, hogy a beavatási és kiképzési folyamat többállomásos, és ezt egészíti ki a tapasztaltabb sámán által adott képzés, gyakorlatok, próbatételek, beavatások, szertartások. A sámáni úton nagyon fontos, hogy a külső rítusok sohasem csak a fizikai síkon történő dolgok, hanem a szellemi síkon is zajlik egy párhuzamos belső folyamat. Ha ez elmarad, akkor a sámán legfeljebb egy maskarában díszelgő ripacs lesz, de nem fog tudni valós szellemi erőket mozgatni a munkája során. 

Az én esetemben ez az elhívási folyamat valahogy Eliade könyvének olvasásával kezdődött, amit keretbe foglalt egy-egy betegség is 2017 decemberében, amikor egy hónapig köhögtem, majd 2018 márciusában, amikor vagy három hétre levert a lábamról a láz. A feleségem viccelődve mondta, hogy nem kell belehalni egy influenzába, mert időnként már a halálfélelmet is megéltem. A 39-40 fokos láz közepette az éjszakáimról nem igazán tudok számot adni, de az biztos, hogy minden éjjel csurom vizesre izzadtam egy szett ágyneműt. A nappali időszakban a tudatom élénk volt, de fizikai erőm annyi sem volt, hogy elmenjek a jógaóráimat megtartani, ami régóta nem fordult elő velem, főleg nem ilyen hosszú időszakra. Viszont sokat tudtam olvasni és gondolkodni a sáműáni világnézet dolgain. Bár nem voltak olyan kifejezett látomásaim, mint a testem feldarabolása és újjáépítése, de a betegség végeztével beindultak a dolgok a sámánság útján: találkoztam Oguzzal, elkezdtem járni a dobkörökre, és elkezdődtek a látomásaim a révülések közben. 

Oguz a lélekvisszahívásnál mondta, hogy a szellemvilág megüzente nekem, hogy lesz még dolgom ezen az úton, majd később én magam is kaptam ehhez megerősítéseket. A gyógyerő szépen lassacskán fejlődik, de ez az igazi beavatási élmény, amiről Oguz is azt mondta, hogy azon a ponton túl már nem lehet csakúgy visszafordulni, még várat magára, talán az első látomáskeresés szertartásomig. Sok törzsnél a látomáskeresés volt tulajdonképpen maga a beavatási rítus vagy próbatétel. Ha a jelölt kapott látomást, akkor tudta, hogy mi lesz a feladata, ha pedig nem, akkor az azt jelentette, hogy a szellemvilág még nem akart szóba állni vele, vagy még többet kellett böjtölnie, hogy megkapja a látomást. 

A látomáskeresésről majd akkor fogok tudni többet írni, ha már legalább segítőként megéltem az élményt, de egyelőre annyit sejtek róla, hogy ezt sem lehet olyan profán módon megközelíteni, hogy "kiülök az erdőbe négy napra étlen-szomjan, telefon meg könyvek meg ilyesmi nélkül, úgyis kibírom". Ennek nem ez a célja. Ha nincs egy komoly szándékod, amivel kapcsolatban szeretnél látomást, útmutatást, elhívást vagy felhatalmazást kapni, és nem állsz készen arra, hogy kövesd a látomásodat, ha egyszer magkapod, akkor teljesen fölösleges kiülni az erdőbe. Ugyanez a bajom az ayahuasca, gomba és más tradicionális pszichedelikumok turisztikai vagy rekreációs élménnyé süppedésével. Aki nem tudja, hogy mi a célja, amikor belekezd egy ilyen szertartásba, vagy éppenséggel csak megrendeli az internetről és otthon betép, az ne számítson arra, hogy a szellemvilág majd valami értelmes dolgot fog megmutatni neki, hiszen nem is akarja, és nem készült fel rá, csak kíváncsi. A sámánság ennél komolyabb tudatosságot és elköteleződést kíván meg, itt minden egyes tettnek, lépésnek, megélésnek és látomásnak megvan a maga súlya és szerepe. Csak annak érdemes belefognia, aki valóban komolyan gondolja az egészet, akár a személyes fejlődés szintjén, ami szintén nagy felelősség, akár a következő szinten, amikor felvállalja a kapocs szerepét a szellemvilág és a "mugli" világ között. Mindkét szint felelősséget kíván.