"4. Fejezet
A
készenlét a szamádhira és a kegy
Ez
a fejezet arról szól, hogyan szenteljük magunkat Istennek és hogy
mi ennek a jelentősége a szamádhi szempontjából. Már tíz
éve jógáztam, de még mindig nagyon nehéznek találtam ennek a
dolognak a megemésztését, és természetesen megértem, ha ez az
olvasóknak is nehézséget okoz. Mivel szigorú katolikus
neveltetésben részesültem (ami nem a katolicizmus elítélése
akar lenni általánosságban), minden vallásos dologhoz negatív
módon álltam hozzá, és úgy találtam, hogy sok modern ember
osztozik a mély bizalmatlanságnak ebben a sebében. A korai
időszakban erős émelygést éreztem, amikor bizonyos indiai
tanáraim, akik bhakták voltak, elkezdtek beszélni az
odaadás fontosságáról. Ha az olvasó úgy találja, hogy nehezen
tud viszonyulni az Isten iránti szeretetről szóló anyaghoz, akkor
nyugodtan átugorhatja ezt a fejezetet és visszatérhet, amikor
késznek érzi magát rá.
Isten
nem antropomorf
Az
istenről alkotott elképzelésünkkel kapcsolatos probléma az, hogy
azt gondoljuk, tudjuk, milyen Isten de ez nem igaz. Csupán
megfordítottuk azt a kijelentést, hogy "isten a saját képére
és hasonlatosságára teremtette az embert", és azt állítjuk,
hogy Isten az ember képére lett teremtve. Antropomorfizáltuk
Istent. Mivel kivetítettük emberi egónkat Istenre, a kapcsolatunk
Istennel zátonyra futott. Úgy gondolunk Istenre, mint valami távoli
és ingerlékeny zsarnokra, aki a felhők felett ül és nem
foglalkozik velünk (legfeljebb néha agyoncsap valakit egy villámmal
vagy időről időre küld egy özönvizet), mert mi is így
viszonyulunk egymáshoz. Azonban az állítás, hogy az ember Isten
képére és hasonlatosságára lett teremtve, a következőket
jelenti:
-
Tiszta tudatosság (melyet néha léleknek vagy Önvalónak nevezünk)
-
Énség vagy az én-érzet, vagyis annak tudása, hogy élőlényként
létezünk.
-
Az anyag (amit Indiában Prakritinek, vagyis Természetnek neveznek),
ami azt jelenti, hogy van egy testünk.
-
És van egy elménk, mely gondoskodik a testünk életben
maradásáról.
A
különbség köztünk és Isten között az, hogy Isten teste, az
univerzumok teljes összessége határtalan és örök; Isten Én-sége
pedig mindenhol jelenlévő és mindenható ezekben az
univerzumokban. Mi viszont olyan testtel rendelkezünk, melyet
korlátoz az idő és a tér, és törődnünk kell annak életben
maradásával. és itt esünk bele a testtel való azonosítás
csapdájába, ami azt jelenti, hogy a mi "Én-ségünket"
megszínezik a fizikai test korlátai. A test korlátait ismerve
elhisszük, hogy a tudatunk is korlátozott. Általában ezt nevezzük
"egónak" vagy "eltorzult egónak" vagy akár
"egoizmusnak". Ez a babonás hit abban, hogy elkülönült
élőlények vagyunk, akik egy ellenséges vagy közömbös
univerzumban élünk, melyben korlátozorr erőforrásokért kell
küzdenünk más hasonlóan robotszerű élőlényekkel, akiket
ugyanezek az önző gének hajtanak.
Ezt
az eltorzult egoizmust kivetítjük az Istenről alkotott
elképzelésünkre. De Isten, bár rendelkezik Én-séggel vagy
élőlény-séggel, mégsem rendelkezik olyan korlátozott vagy
korlátozó egóval, mint mi. Ennek következményeit nem sokan
értették meg. Mivel Isten határtalan, örök és forma nélküli,
nem rendelkezik olyan egóval, melytől távol kellene tartani a
kegyet, vagy mellyel kedvezne egy embernek, törzsnek vagy nemzetnek
egy másikkal szemben. Kivetítettük Istenre a saját fizikai
korlátainkból fakadó elképzeléseinket; és ebből alakult ki az
"Isten" fogalma, aki fösvény, aki visszatartja a kegyét,
és aki nem szeret, vagy nem törődik velünk. Ez a hibás
gondolkodásmód eredményezi az önutálatunkat és önmagunkkal
kapcsolatos kishitűségünket."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése