"A jóga filozófiája
A jóga-írások
(sásztrák) tanulmányozása elsődlegesen a Jóga-szútra
tanulmányozását jelenti. Ennek a szövegnek a teljes kommentárját
megadtam az „Ashtanga-jóga: gyakorlat és elmélet” című
könyvem negyedik részében. A jóga-filozófia megértése képessé
tesz bennünket arra, hogy a spirituális élményünket
beintegráljuk az életünkbe. Sok embernek volt már ilyen élménye,
de nem vették gyakorlati hasznát. Miért? Mert nem voltak képesek
értelmesen integrálni az életükbe. Mellékesen megjegyezve, a
tradicionális advaita védánta úgy tartja, hogy az önvaló
csak a szentírások tanulmányozása és nem a személyes
megtapasztalás által érhető el (Sankara Brahma-szútra
kommentárja 2.1.3). A jóga álláspontja ettől eltér. A
személyes megtapasztalás a legfontosabb, de a szentírások
tanulmányozásán keresztül lehet integrálni. Sok más szöveget
is érdemes tanulmányozni a Jóga-szútra mellett.
Már a
Bhagavad-gítá napjaiban is tudták, hogy az önvalóról szóló
tudás (gjána) egy magas cél, amit nem valószínű, hogy sokan
elérnek. Nem lehet elérni addig, amíg az időnket és az
energiánkat nem arra fordítjuk, hogy bevezessük a pránát a
szusumnába, mely általában egy meglehetősen hosszú folyamatot
jelentett olyan jógatechnikákból összeállítva, mint az ászana,
krijá, pránájáma és a meditáció. Manapság az ember hajlamos
arra, hogy előjogot érezzen mindenre, és ezért az olyan tanítások
a legnépszerűbbek, melyek nem igényelnek erőfeszítést és
befektetett időt.
Kriják
A kapálabhátí
és a naulí fontos kriják a szamádhi
szempontjából. Részletesen leírtam őket a „Pránájáma: a
jóga lélegzete” című könyvben. Jegyezzük meg, hogy a
kapálabhátít addig lehet gyakorolni, amíg el nem érjük a
kévala kumbhakát, ami automatikusan elvezet a szamádhiig.
Ha ezen az úton szeretnénk haladni, akkor olvassuk el a „Pránájáma:
a jóga lélegzete” című könyvet. Ellenőrizzük, hogy
megtettünk-e minden biztonsági óvintézkedést, és haladjunk
lassan. A túl gyors fejlődés a jógik ellensége. Fel fogja
forgatni az életünket, mert olyan dolgokat fogunk látni, amiket
még nem tudunk megemészteni; a túlzottan intenzív gyakorlás
olyan, mint megnyitni Pandora szelencéjét.
A naulí
bámulatos, ahogyan begyújtja és felerősíti a belső tüzet
(agnit) és átalakítja az emésztési tüzet (pittát)
az intelligencia tüzévé. Ebben is jobb lassan fejlődni hosszabb
időtartam alatt, mint fényesen égni, és gyorsan kiégni. A napi
gyakorlás fontosabb, mint a haladás. A nyugatiakat kiváltképp
annyira foglalkoztatja a haladás gondolata, hogy néha azért
hagyják abba a gyakorlásukat, mert nem látják a fejlődést. Nem
a fejlődés számít, hanem a gyakorlás rendszeressége. Herman
Hesse regényében, a Sziddhártában olvashatunk egy csodás és
idevágó példázatot. Sziddhárta egy fiatal és ambiciózus ember,
aki sok erőfeszítést tesz, hogy elérje a szerencséjét.
Mindegyik életszakaszát egy elengedő rítus előzi meg, melyet egy
rév-átkelés szimbolizál ugyanazon a folyón, ugyanazon öreg
révész vezetésével. Az első néhány átkelés alkalmával
Sziddhárta alig veszi észre a révészt, Vászudévát, mivel
túlzottan foglalkoztatja a haladás gondolata. Végük egyszer
megkérdezi az öregembert, hogy volt-e valaha vágya arra, hogy
elmenjen valahová, csináljon valamit, keressen egy tanárt, vagy
tanuljon valamit. Vászudéva kritikusan válaszol. Azt mondja: „Nem
kell sehová mennem, semmit tennem, és semmit megtanulnom. Csak a
folyóra hallgatok és mindent elmond nekem, amit tudnom kell. Mi
komo lenne máshová menni? Ugyanezt az információt találnám meg
máshol is.” Vászudéva gyakorlásának fontos komponense nem
annyira maga a folyó, mint az a képessége, hogy meghallja azt, ami
már ott van. Gondoljuk végig, menyire tér el ez a felfogás a mi
haladásról alkotott elképzelésünktől!
A múltban a
vallások túl sok hangsúlyt helyeztek az erkölcsre, kívülről
ráerőltetve a követőikre az etikai szabályokat a fenyegetés és
megfélemlítés eszközeivel, ahelyett, hoyg hagyták volna ezeket
belülről fejlődni a megvalósításon keresztül. A szamádhi azt
a képességet adja nekünk, hogy természetesen meg tudjuk
testesíteni az etikát, mert ugyanúgy érezzük a „másik”
fájdalmát, mint a sajátunkét. Ez azért történik, mert a tárgy
nélküli szamádhiban már nem létezik a „másik”. A másik
lényt, akit a múltban megsértettünk, bántottunk, akinek
hazudtunk, akitől loptunk, akivel lefeküdtünk, majd később
otthagytuk, most saját énünkként tapasztaljuk meg. A „Szeresd a
felebarátodat, mint tenmagadat” elv továbbá nem csak filozófia
lesz, hanem tapasztalat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése