A spirituális utak szeretnek polarizálódni, és általában a végső számok egyike, az Egy vagy a Kettő felé tendálnak. Az Egy hívei egy megkülönböztetések, tulajdonságok és bármiféle korlátok nélküli, leírhatatlan végső valóságban hisznek és azt próbálják elérni, beleolvadni, míg a dualitás pólusa felé elbillent útkeresők mindenben a különbséget keresik: különbséget tesznek Isten, vagy a Legfelsőbb Tudatosság és az egyéni lélek tudata között, különbséget tesznek a lélek és az átmeneti otthonának tekinthető anyagvilág vagy Természet között, végül különbséget tesznek a különböző isteni formák, a különböző lelkek és az anyagi Teremtés különböző megnyilvánulásai között.
A különbözőségek egyoldalú hangsúlyozása is ahhoz vezethet, hogy elvágjuk magunkat az Igazság egyik vagy másik aspektusától. Én azt az útmutatást kaptam, hogy a Harmadik Utat, vagy a Középső utat járjam. Ha az ídá a Hold-energia, a Pingalá a Nap-energia, akkor az egyensúly és a Teljesség, a két szélsőség közötti látszólagos ellentét feloldása a Szusumnában van. A nonduális és duális nézetek és utak összeegyeztethetőek, ugyanúgy, mint Isten transzcendens és immanens aspektusa, és minden, látszólag kibékíthetetlen ellentmondás. Aki a középső utat járja, magába fogadja a látszólagos ellentétek egymásnak feszülése mélyén nyugvó origópontot, melyből nézve mindegyik nézetnek van létjogosultsága, mégsem tűnnek külcsönösen kizárólagosnak.
A kérdés számomra nem is az, hogy Isten végső minőségében nonduális, leírhatatlan szubsztancia, vagy a lelki változatosságok, tulajdonságok, formák, nevek végtelen kavalkádját magába foglaló, duális utakon megközelíthető személy. Hiszen mindkettő lehet, és egyik sem, ha éppen akar. A valódi kérdés számomra nem is az, hogy Isten megismerhető-e, hiszen ennek mértékében megismerhető, amennyire meg akarja mutatni magát, és ugyanakkor sohasem teljesen megismerhető, igazából még saját maga számára sem.
A végső kérdést tehát én inkább így tenném fel: a Végső Valóság egy konstans, örök, időn túli és mindennek a rendjét megteremtő, fenntartó ősállapot vagy Legfelsőbb Tudat, vagy pedig egy dinamikusan változó, folyamatosan megújuló, bővülő, táguló, fejlődő ideafolyamat, mely végtelen számú különböző tudatosságba kiterjedve, vagy ÖnMagát felosztva igyekszik megismerni saját lénye és hatalma korlátlan sokszinűségét és örökké megújuló frissességét? Ez a kérdés úgy is eltehető, hogy Isten az időn túli, változatlan Öröklétben létezik-e, vagy pedig valamilyen módon saját Maga is felhasználja az Idő potenciáját a folyamatos fejlődésre, változásra, megújulásra? Mi azért tanulunk, mert Isten tanul Önmagáról rajtunk Keresztül, vagy azért tanulunk, hogy Isteni is tanulhasson, hogy megismerhesse Önmaga újabb és újabb oldalait rajtunk keresztül? Ez a dinamikus világkép számomra igazából vonzóbb, mint a statikus, végső kijelentésekkel és axiómákkal dobálózó, sakktáblaszerű világértelmezés, melyben minden megjósolható, kiszámítható, és a fejlődés lehetősége csak egy negatív origópontból egy "pozitívba" létezik, vagyis befutunk a célba, és vége. Mi van, ha a Valóság egy vonat a Végtelen Tengerén, és Isten sem tudja teljesen bizonyosan, hogy mi lesz a következő megálló? Csakhogy ő ettől nem esik kétségbe, hanem élvezi az utazást, melyhez mindenki hozzátesz egy kicsit?
Ebben az esetben a kreativitásunk nem holmi megjósolható, beparaméterezhető játék az illúzió bölcsijéban, hanem valódi teremtő munka, mellyel, ha nem is nagy léptékben, de valami újat, megismételhetetlent, egyedit hozunk létre, amiben isten vagy az egész Univerzum is rácsodálkozva gyönyörködik? Így mindenki a parányi teremtésével hozzájárul a Végső Valóság egy-egy újabb porcikájának megteremtéséhez, örökké növelve ezt a multidimenzionális játékot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése