Az Élet és Halál örök körforgása

Ma ismét dobkörön voltam Oguznál. Orsi megkérdezte napközben, hogy "Ma mire fogsz utazni?" Igazából fogalmam sem volt, de van, hogy ez ott a helyszínen szokott kialakulni, a kezdő dalok közben. Ma éjszaka volt egy álmom, amit nem igazán értettem, nem tudtam megfejteni, hogy mi volt az üzenete. Úgyhogy végülis erre kerestem a választ a mai dobkörön. Az álom arról szólt, hogy embert öltem, méghozzá az egyik legjobb barátomat a gimnáziumból. Eléggé szürreális volt a dolog, főleg azt nézve, hogy az erőszak minden formája általában elég messze áll tőlem ebben az életemben. Persze már kezdem megszokni a sámánizmus útján, hogy az ember olyan előző életbeli emlékekkel is szembesül, amiknek létezéséről nem nagyon akarna tudomást venni. Valamelyik előző életemben biztos, hogy öltem már embert, és nem csak háborúban. 

Az álmomban Indiában voltunk, és egy szobában szálltunk meg a barátommal. Azt nem éltem át az álomban, amikor konkrétan megöltem, csak azzal a tudattal kezdődött az álom, hogy éjszaka van, és én voltam az, aki a halálát okozta, a teste meg egy kabin méretű kis bőröndben volt a kezemben, mintha összeaszalódott volna, sokkal kisebb volt a csomag, mint egy ember teste a valóságban. Nem néztem bele a csomagban, de tudtam, hogy benne van, és azon gondolkodtam, hogy valahová el kellene tüntetni a testét, hiszen ez nagyon kínos, hogy itt van. Mintha az egész történetbe akkor csöppentem volna bele, amikor már az esemény következményeivel kellett kezdenem valamit. Elindultam hát az éjszaka közepén gyalog egy nagy folyó felé, hogy majd oda dobom be a bőröndöt, mert Indiában mindenki a folyóba temeti a halottait. Közben azon gondolkodtam, hogy milyen történetet fogok majd hazudni, hogy hová lett a barátom, és mikor veszett nyoma. Majd azon gondolkodtam, hogy mit kezdek mindezzel a bűntudattal, ami nyomasztani fog az életem hátralévő részében, még akkor is, ha nem bizonyítják rám a gyilkosságot. 

Ekkor ébredtem fel, és mint már sokszor, hálát adtam az Égnek, hogy az egész csak egy álom volt. Erre a reggeli álomra emlékezve mentem bele az "Éneklő sámán" gyakorlatba a dobkörön, ahol Oguz azt mondta, hogy fogadjuk be az Erőt, és engedjük el azt, ami már nem szolgál bennünket. Én itt az ítélkezésre és a bűntudatra gondoltam, mert hiszen az ember akkor is megkapja a karmája következményeit, ha nem terheli magát fölöslegesen ezekkel az érzelmekkel. Ahogy elkezdtem intenzíven lélegezni, megérkeztek az erőállataim, és a tanítóim is. Igazából már a "Szellemhajó" dalnál megérkeztek, egy nagy sast láttam ezúttal a szellemhajó orrában és fölötte. Én csak lélegeztem és lélegeztem, és igyekeztem elengedni azt a makacs gondolatot, hogy "Minek is kellene most történnie?" Egy idő múlva azután sikerült belelazulni a légzésbe és a hangkiadásba, és azt éreztem, hogy dohányfüstté alakultam át, amely szertartáspipákból száll az Ég felé. Utána az életesszencciám átalakult valamiféle forgó kerekekké, melyek a távolról hullócsillagoknak tűntek a sötét égen. Északi fénnyé is átalakultam, lilás-zöldes fénnyel világítottam a sötét égbolton. Végül egy felhőbe kerültem, és esőcseppek formájában ismét leérkeztem a Föld felszínére. Víz formájában sokáig vándoroltam a föld alatt, sziklákon szűrődtem át, föld alatti vízfolyássá alakultam, majd a növények gyökerei lassacskán magukba szívtak, és fűvé, kalásszá alakult az életenergiám. A védikus tanokkal ellentétben nem egy bizonyos testben lévő, körülhatárolt lélekszikrának éreztem magamat, hanem tudatos életesszenciának, mely a különböztő formákban változva, mindig többes számban vándorolt a Lét különböző aspektusain keresztül. 

A kalászokat és a füveket azután egy hegyi kecske legelészte össze, melynek hosszú, csavaros szarvai voltak. Így az életesszenciám és a tudatosságom a kecske testébe költözött. A kecskét évek múlva egyszer elejtették a vadászok úgy, hogy egy csapdába estem, és élve elvittek. Az élő kecskéket mindig áldozati állatként ajánlották fel a Természet isteneinek. Egy sámán elvágta a torkomat, és a véremet az áldozati tűzbe locsolta, majd egy szent fát is körbespriccelt vele. A bőrömet lenyúzták, és sámándobot készítettek belőle, a húsomat lefejtették a csontjaimról, és áldozati ételt főztek belőle. A csontjaimat pedig visszatemették a földbe, hogy tudjak reinkarnálódni. Az életesszenciám így tovább osztódott különböző formákban, miközben én azt éreztem, hogy az Élet örök körförgásának folyamatos változásában mégis egyfajta állandóságként, szemtanúként vagyok jelen. A szemtanúság állapota ugyanakkor együtt járt a szabad akarat teljes és önkéntes feladásával, amikor az életemet és a döntéseimet a természeti törvények és az isteni kötelesség irányította.

A gyakorlat végén azt kértem, hogy tanuljam meg gyógyításra használni a hangomat, és a jaguár pap, és Yuna is beléptek a testembe, türelemre intve, hogy majd meglesz az is. Lassan véget ért az "Éneklő sámán" gyakorlat, és lefeküdtünk a szőnyegre, fejjel az oltár felé. Ekkor Oguz azt mondta, hogy igyekezzünk megkeresni az Énünk elveszett részeit, és hívjuk vissza azokat a lélekrészeket, amelyeket elhagytunk az utunk során. Én az előbbi megélések után már eléggé elvonatkoztattam az "egyéni lélek" terminustól, mert az utazás és átalakulások során megtapasztaltam a Teljességet, melyben nincs elmúlás, veszteség vagy szétdarabolódás. Ekkor a Hathor gyógyítóm jelent meg előttem, és mintegy ráerősítve a gondolataimra, közölte, hogy nincsenek már olyan elvesztett lélekrészeim, melyeket valahol össze kéne szednem, és sokkal fontosabb a számomra, hogy az előző életeimben kapott tudást szerezzem vissza, és alkalmazzam ebben az életemben is. 

Megjelent az oroszlánom, és a hátán ellovagoltunk az ókori Egyiptomba. Elég gyakran oda szokott vinni, ha megjelenik. Egyiptomi papként láttam magamat, kopasz, hosszúkás koponyával, fehér gyolcsba öltöztetve, amint éppen egy halotti szertartásra készültem. Mindent nekem kellett elvégezni: az összes halotti imát papirusztekercsekre kellett másolni, mert bele fog kerülni a halott szarkofájába. Minden fáraót és főméltóságot mumifikáltunk, de már a haláluk előtt készültünk a szertartásra. Az imák és a szarkofág már készen álltak, amikor maga a biológiai halál bekövetkezett. Ekkor elkezdtük bebalzsamozni a meztelen testet, majd különböző gyógynövényekkel átitatott gyolcsba tekertük, ami légmentesen elzárta a külvilágtól. Közben bizonyos mágikus szertartásokat is el kellett végezni, melyek a halott lelkeit és KÁ-ját, vagyis életerejét a teste közelében tartották a többnapos mumifikálási eljárás alatt. Különben oszlásnak indult volna a teste, de így csak úgy tűnt, mintha aludna. Amikor elkészültünk, behelyeztük a szarkofágba, mely ki volt bélelve az összes halotti imával. Majd a piramis belsejébe vittük, ami tulajdonképpen egy kapu a földi dimenzió, és az Istenek világa között. Itt a halott mellett maradtunk és hangosan felolvastuk az összes halotti imát, és közben láttuk, ahogy a halott lelke felemelkedik a Tejút mentén, és eléri Ré, a Napisten bárkáját. A halottnak szabad bejárása volt az Alvilágba és a Mennyekbe, az összes istennel találkozhatott, és eggyé is válhatott velük, és sok ezer évig időzött a "köztes létben", vagyis ebben a fizikai test nélküli állapotban. A bebalzsamozott múmiák mindaddig nem reinkarnálódtak, amíg meg nem zavarták őket, vagyis kivitték a halotti kamrájukból, elvették a nekik odakészített ételeket és italokat, amiket szellemtestükben is fogyasztottak. Nem véletlenül terjedt el az a babona az újsbb kori egyiptomiak között, hogy nem szabad megzavarni a halottakat, mert a feldühödött szellemük rátámad azokra, akik szétrabolták a sírkamrájukat. 

Utána a saját halálomat is átéltem egyiptomi papként. A papokról érdekes módon nem maradt fenn múmia, csak a nemesekről és fáraókról. Ennek az okát is megértettem. A papok annyira beavatott és tiszta személyek voltak, hogy a haláluk pillanatában saját erejükből be tudták járni azt az utat, amit a fáraók lelke a halotti szertartásnak köszönhetően ért csak el. Amikor a lelkem kilépett a testemből, akkor a testem elporladt, és egy kis kupac hamu maradt belőle, én pedig szellem-testemben felszálltam Ré bárkájára az istenekhez. Amikor legközelebb a földre kellett jönnöm, akkor már Mexikóban születtem meg, ott Tollaskígyó papja voltam. Ígértem egy történetet Thothról, aki Egyiptomban is nagy karriert futott be, de utána elhajózott Közép-Amerikába és az ő kultúrájukat is felvirágoztatta. Ahogyan az egyiptomiakat megtanította a halotti szertartásokra, úgy a majákat és a mexikákat is tanította erről. De ezt majd egy következő blogbejegyzésben megírom. Addig is egy elgondolkodtató kép: Egyesek szerint az Orion csillagkép három csillaga, a három gízai piramis és a Hold-, Nap és Tollaskígyó-piramis Teotihuacánban pontosan ugyanabban az alakzatban vannak elrendezve, és az Orionra vannak tájolva is. Ez csupán véletlen lehet? Vagy pedig Thothnak köze van mindháromhoz? A holnapután blogbejegyzésben igyekszem majd választ adni erre. 

Minden esetre ez az egyiptomi balzsamozós-halottkísérős emlék ismét felerősítettre bennem azt a gondolatot, hogy a halál utáni létre való felkészítés és a halottkísérés jelen életem egyik fontos feladata, és a legtöbb kultúrában pontosan ez volt a sámánok fő feladata is. Gyógyítottak addig, amíg az istenek azt nem mondták, hogy ennek a személynek már elérkezett az ideje az átlépéshez, akkor pedig annak a folyamatában segítették.