A kettősségek világa és a gyógyerő

Tegnap volt az utolsó dobkör a tavaszi szezonban Oguzzal. Néhány jó erős dal után egy hangsátorral kezdtünk. Felálltunk egy körben, doboltunk, és énekeltünk, illetve hangokat adtunk ki. Én a gyógyító erőért imádkoztam leginkább, ez valahogy visszatérő témám, és amióta többen jönnek hengterápiás kezelésekre, szükségem is van a szellemek felhatalmazására, hogy minél több mindenkinek tudjak segíteni. Az elején az énekeknél egy nagy, fájó gombócot éreztem a torkomban, de ez fokozatosan oldódott a hangsátorban. Az Életfát láttam, majd érkeztek a gyógyítók. Először a Jaguár-papot láttam, a két izzó jaguár-szemét, és a foltos fejét, mely néha átváltott koromfeketébe. Utána megérkezett a Hathor gyógyító is, majd a sárkányom, és végül Yuna, az ausztrál sámánlány. Négyszög alakzatban helyezkedtek el a kör közepén, és közöttük egy áldozati tűz kezdett felragyogni. Mindannyian a tüzet táplálták különböző gyógynövényekkel és felajánlásokkal, fújták és a kezükkel simogatták. Én valamiféle indián kántálásba kezdtem, de nem tartalmazott konkrét szavakat, csak héjjahózásból állt. A tűz egyre jobban felizzott, fényesebb és melegebb volt, de nem bántó, pusztító, inkább simogató, gyógyító hatása volt. De azért a testem alaposan felmelegedett, meg szerintem a többieké is. 

A hangsátor végén elhalt a dobpergés és az énekhangok is, és Oguz azt mondta, hogy lélegezzünk mélyeket. Én először nagy belégzéseket és kilégzéseket vettem, majd elkezdtem pumpálni a levegőt, mint a transzlégzésnél. De érdekes módon azt éreztem, hogy minél jobban belemegyek, annál kevésbé kell erőlködnöm. Oguz azt mondta, hogy repüljünk, de én inkább lebegtem, bár ott voltak az erőállataim is, a sas és a holló és beleszállt a testembe és a szárnyaikra kaptak. Szóval azt éreztem, hogy fokozatosan feloldódnak a kettősségek. A testem egyszerre volt nehéz, és súlytalan, és fokozatosan kiterjedt, hogy az egész teret betöltse. Feloldódtak a határok az Én, a belső világom, és a külvilág között. Oguz azt mondta, hogy háromszor tartsuk vissza a levegőt egyre hosszabb ideig. Én azonban azt éreztem, hogy nem kell lélegeznem, vagyis igazából mindegy, hogy belélegzek, kilélegzek, vagy éppen nem lélegzek. Feloldódott a különbség a légzésfázisok között is, és határtalan békét, megnyugvást, elfogadást éreztem. 

Ekkor Oguz azt mondta, hogy feküdjünk le a földre, és küldjük el mindazt, amire már nincs szükségünk az Égbe, az égi paripán. Az égi paripa, mely megjelent, nagyon szép volt. Tejfehéren, üvegszerűen ragyogott, és ugyanakkor gyöngyházfényben, szivárványszínekben tündökölt. A fején volt egy nagy csavaros unikornis-szarv, de mellette két hatalmas, aranyfényben ragyogó Csodaszarvas-agancs is volt. Hófehér, világító sörénye és farka mindenfelé lebegett az égben. Két hatalmas szárnya is volt, és én, illetve az általam elengedni kívánt dolgok a hátán ültünk a szárnyai előtt. A lónak nyolc lába volt, mint Odin Sleipnir lovának. Egy dobozkát tartottam a kezemben, és abban voltak a kettősségeim, a kétségeim, melyeket el kellett engednem. Nem tudtam, hogy hová megyünk, de végül Odinhoz érkeztünk ismét, és nézett az arcomba. Jobb szeme helyén sötét lyuk, bal szeme kékesen világított. Ismét nyújtotta felém a rúnákat, mint jó múltkorában, amiről azóta meg is feledkeztem egy kicsit. Ötvenkilenc rúna-szimbólumot kell megkapnom tőle, és azok jelentését is, illetve használatának módját. 

Most megmutatta az első szimbólumot, ami három nyílból vagy ékből állt. Itt látható. A szimbólum a kettősségektől való megszabadulást és az egyhegyű elme kialakítását segíti elő. Egy kőbe kell vésni, és valószínűleg jóslásra és gyógyításra is lehet használni, de ez majd még ki kell, hogy alakuljon. 

Utána még énekeltünk egy-két dalt, majd egy rövid szünet következett. A szünet után csak doboltunk egy jó darabig, és lélekvisszíhívás-gyakorlatot végeztünk. Mivel a múltkor már megkaptam azt az üzenetet, hogy nem az elveszett lélekrészeimet kell keresni, hanem a múltban általam birtokolt tudást és képességeket, valahogy ismét a gyógyító képesség gondolata jelent meg bennem. Egy olyan képet láttam, amely valamikor a múltban játszódott. Rátettem a kezeimet agy beteg mellkasára, akinek megállt a szíve, és a szellemek a kezeimen keresztül olyan erőt küldtek a mellkasába, amitől a szíve újra elkezdett dobogni, mint egy elektrosokk hatására. Valóban jó lenne ilyen gyógyerővel rendelkezni ebben az életemben is. Utána egy ragyogó háromszöget láttam magam előtt, melynek a csúcsa felfelé mutatott, és az Isten szeme szimbólumra hasonlított, csak nem szem volt benne, hanem ragyogó fényesség. Az égből fokozatosan leereszkedett egy fekete héromszög, melynek a csúcsa lefelé mutatott, és a kettő egymásba olvadt, egy hexagrammát, vagy Dávid-csillagot alkotva. A Fény és az Árnyék pedig összeelegyedett, de ugyanakkor különállóak is maradtak, mint a Jin-jang jelben. A két háromszög a férfi és női isteni princípiumot, a Tudatot és a Teremtőt képviseli. A hexagrammán belül megjelent egy pentagramma, mert a kettő valahogy mértanilag levezethető egymásból. A szakrális geometria szimbolikáján keresztül ismerhetők meg e két alakzat energiái. Ez volt a zárókép, és utána lassan befejeződött a dobkör, egy-két búcsúzó dallal.