Tanítások az Ősök útján - találkozás az Ősökkel 2. rész

Tanítások az ősök útján 3. Hétvége 2. Nap

A második napon, azaz vasárnap reggel egy utazással kezdtük. Az volt a feladat, hogy keressünk egy segítő állatot, aki a halállal kapcsolatos dolgokban tud segíteni. Én kíváncsi lettem volna a Halál Angyalára, a kapuőrre, aki beengedi a lelkeket a Holtak Birodalmába, de Oguz kifejezetten megmondta, hogy állati segítőt kell most keresni. Amikor elkezdődött a dobolás, egy hosszú lépcsőn mentem lefelé az Alsó Világba, és nem sokára egy zöld kígyóval találkoztam, aki egyébként át tud változni szivárványszínűre. A kígyó az én fogalomrendszeremben vagy szimbólumrendszeremben összekapcsolódik az idő végtelen körforgásával és a reinkarnáció folyamatával, meg még sok minden mással, aminek majd utána kell járni.

Megkérdeztem, hogy miben tud segíteni nekem. Azt mondta, hogy át tudja vinni a lelkeket az Alvilág folyóján, és meg tudja keresni az Alsó Világban rekedt lélekrészeket. De fel is tud kúszni az Életfán a magasabb világokba. Ha engem veszély fenyeget, akkor körém tekeredik és megvéd. De ha egy halott lelke “rátapad” egy élő emberre, akkor az ittrekedt szellem köré tekeredik, és magával viszi a Fénybe.

Az utazás után levezettünk két szülés-gyakorlatot, majd következett a második révülés. Itt az volt a feladat, hogy keressük fel valamelyik eltávozott rokonunkat, ha van még lerendeznivalónk vele. Úgy éreztem, hogy miután a szüleimmel "lerendeztük" a pozitív és negatív dolgokat a tegnapi szertartáson, hátha most sikerül elérni, hogy megöleljék a belső gyermekemet, amire már oly régóta áhítozik. Ismét elindultunk lefelé az erőállataimmal az Alsó Világba az Életfa tövében, és ide-oda kanyarogtunk egy gyertyákkal kivilágított, föld alatti labirintusban. Végül megérkeztünk egy kör, illetve pontosabban kupola alakú helyiségbe, melyben szintén meleg fény uralkodott, és a kupola tetején lévő, koncentrikusan elhelyezkedő, hosszúkás ablakokon keresztül is meleg, narancssárga fény szűrődött be. A terem békés volt, de a belső gyermekem mégis magányosan üldögélt a helyiség közepén lévő kerek emelvényen, ami mintha valamilyen fénytrónus lett volna. A sötét falakról is narancssárga fény verődött vissza. Amikor megtaláltuk a belső gyermeket, akkor magamhoz öleltem, és bíztattam, hogy most elmegyünk Anyuhoz és Apuhoz. A sasom hátára szálltunk, és az ablakon keresztül kirepültünk az Alsó Világból, az Életfa törzse mentén fel a mennyei bolygók közé, közben a belső gyermekem végig a karjaimban volt. Egy idő múlva egy olyan bolygóra érkeztünk, ami a legjobban a bibliai Édenkertre hasonlított (bár szüleim nem voltak komolyan vallásosak). Az Édenkertben számtalan szép fa, Életfa és Tudásfa volt, és mindegyik alatt egy-egy meztelen emberpár üldögélt, és lakmároztak a fán termő finom almákból, gyümölcsökből. Mindenféle gyümölcs termett rajta, és úgy látszott, hogy teljesen belefeledkeznek egymásba és a gyümölcsök majszolásába, mely boldogsággal, elégedettséggel, egészséggel és hosszú élettel látja el az ott lakókat. Az emberpárok átölelték egymást, és beszélgettek. Ekkor megjelent a kígyó erőállatom, akit az előző utazásban kaptam, és megkértem, hogy vezessen el bennünket ahhoz a fához, amely alatt az apám és az anyám lakik. Mindegyik fán volt egy kígyó is, és az én kígyóm elvezetett ahhoz a fához, amelyik alatt a szüleim ültek, mivel mindegyik emberpár nagyon szép és fiatal volt, és nem tudtam volna rájuk ismerni. Amikor meglátták a kezemben a belső gyermeket, nagyon megörültek, és elkezdték ölelgetni, puszilgatni, és mindazt a szeretetet odaadni neki, amit az életük során akartak, de valahogy nem jutott rá idejük. Ekkor én is a saját gyermekeimre gondoltam, és megjegyeztem magamnak, hogy sohasem szabad sajnálni az időt arra, hogy őket szeressem.

Amikor már mindenki teljesen elégedett volt, akkor búcsút intettünk a szüleimnek, akik még sokáig lesznek majd az Édenkertben, mielőtt újabb földi születésre vállalkoznak. A belső gyermekem teljesen megnyugodott, és sugárzott a boldogságtól, ahogy az erőállataimmal és a sasommal együtt visszaeresztkedtünk az Életfa tövéhez. Ekkor még javában tartott a dobolás, én pedig játszani kezdtem a belső gyermekemmel, mert nagyon szeretett volna sokféle játékot játszani. Labdáztunk, fociztunk, frizbiztünk, egy patakba ugráltunk fejeseket, dominóztunk, bújócskáztunk és még ki tudja, mi mindenfélét játszottunk. Ekkor egy tál gőzölgő rizs jelent meg előttem, tele finom párolt zöldségekkel. Megkérdeztem az erőállatokat, hogy mi a teendő vele, és azt mondták, hogy fel kell ajánlanom majd a szertűzbe a délutáni kunyhó után a szüleim számára, mert senki sem ajánlott nekik áldozati ételt a haláluk óta, és ez az én dolgom, ezzel még adós vagyok nekik azért, hogy életet adtak nekem és felneveltek.

Az utazás végeztével elkezdtünk készülődni, majd átmentünk autókkal Diósjenőre, hogy előkészítsük az izzasztókunyhót. Sok csoporttársamnak ez volt az első kunyhója, nekem már a negyedik. Hoztunk fát és vizet, Oguz behelyezte az első hét követ a tűzifa tetejére, majd mi is vittünk köveket. Én imádkoztam mind a hét irány felé, és mint a múltkor, eszembe jutottak mindazoknak az ősi kultúráknak az isteni lényei és sámánjai, varázslói, melyek tőlünk keletre, délre, nyugatra, északra vannak, illetve az Alsó és Felső világok lényeihez is imádkoztam, hiszen mindegyik helyen megszülettem már valószínűleg valamelyik előző életemben, így mindegyik kultúrában voltak őseim, akiket meg kellett hívni. Végül a középső világban, a mostani életben és a mostani hazámban élő összes ősömhöz és rokonomhoz imádkoztam, hogy segítsék utazásunkat a kunyhóban.

Beborítottuk a kunyhót takarókkal és ponyvával, majd Oguz még rátetette a fehér lóbőrt, ezzel különleges minőséget adva ennek a kunyhónak. Meggyújtottuk a szertüzet, majd hallgattuk, ahogy Oguz mesél a kunyhóról és a szertartás részleteiről. Végül átöltöztünk, lefüstölőztük magunkat, és "minden a rokonom" köszöntéssel, négykézláb bemásztunk a kunyhóba. Bekerültek az első kövek, szép narancssárgán izzottak a sötétben, a zsálya és a füstölőkeverék ismerős, jóleső zamata lengte körbe a fokozatosan melegedő kunyhót. Maga a kunyhó-szer talán most nem volt olyan hosszú és forró, mint a múltkori a tavaszi napéjegyenlőségkor, mindazonáltal nagyon intenzív volt. Nagyon erősen énekeltünk, és sok gőz volt a levegőben. Oguz néha elkezdett hangosan dobolni és valamilyen ismeretlen nyelven énekelt szavakat. A "jamaja" szavak többször elhangoztak benne, de persze nem biztos, hogy valóban szanszkrit szavak voltak, bármelyik másik ősi nyelven is szólhattak. Ekkor azt láttam, hogy a Halál Angyala vagy istensége megjelent a kunyhó közepén, az izzó kövek felett ült egy trónuson, és mintha több keze meg feje is lett volna, de nem láttam, hogy pontosan mennyi. A hindu hagyományban Jamarádzsának hívják a holtak urát, Szibériában Erlik Kánnak, és sok más kultúrában nevezik még különböző neveken. Nagyon intenzív jelenlét volt. Utána volt még egy olyan szakasz, amikor Oguz mondta, hogy lélegezzünk nagyon intenzíven, és én gyorsuló fokozatban elkezdtem transzlégzést végezni, miközben a csörgőmet ráztam veszettül. Néha az egész kunyhó átalakult hangsátorrá, mindenkinél intenzív folyamatok zajlottak, azt hiszem. Az egyre fokozódó légzés közben az a kép jelent meg előttem, hogy a belső gyermekem még mindig be van zárva a Buddha-szoborba, amiből nem tudtuk kiszabadítani a pénteki transzlégzés során Ganésával. Ahogy egyre gyorsabban pumpáltam a levegőt, az egész nagy Buddha-szobor felizzott, és a légzés csúcsán egy kiáltássá alakult a hangom, miközben a Buddha-szobor felrobbant, és fénnyé vált, így a belső gyermekem kiszabadult a fogságából. 

A negyedik ima- és éneklős kör vége felé már kezdtünk egy kicsit meghalni, és akkor pont jött ez az ének:

Hogyha tegnap meghalok
Ne vigyetek innen
Éji égen csillagok
Legyenek az ingem

Hajladozó fűszálak
Legyenek nadrágom
Délről jövő meleg szél
Köpenyemmé váljon

Az éneklés végén Oguz azt mondta, hogy ki lehet menni a kunyhóból, miután ő kiment, de én úgy terveztem, hogy bent maradok még egy ideig, ha már eddig kibírtam. Viszont a közvetlenül mellettem lévő résztvevők is így gondolták, és így nem volt túl sok hely, hogy kinyújtózkodjak a lassan hűlő kövek mellett. Egy darabig azért még bent voltam, majd kimásztam négykézláb és lefeküdtem a jógamatracomra a kunyhó mellett. Egyeseknek ilyenkor szoktak még a legerősebb transzélményeik lenni, de én egy idő után azt érzékeltem, hogy nem történik semmi különös, csak egy dolgot közölt velem a farkasom egyre egyértelműbben: négykézláb menjek oda az Ősök fájához, ami a kunyhótól kissé feljebb helyezkedett el, és járjam körbe (továbbra is négykézláb) kilencszer az óramutatóval megegyező irányba, hogy a hétvége és a kunyhó lezárásaképpen így fejezzem ki a tiszteletemet minden ősöm előtt. Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom azzal, ki mit gondol esetleg rólam, és elindultam. Ahogy róttam a köröket, éreztem a farkas jelenlétét a testemben, végül odatettem a fejemet az Ősök fájához, és átöleltem a kezeimmel. 

A szertartás lezárásaképpen felkészültünk a lakomára. Oguz és Boróka odahozott egy tányér ételt az ősöknek, és a tűzbe helyezték, majd én is beletettem a tűzbe egy tányér ételt a szüleim számára. A közös lakoma után mindenki búcsúzkodott és hazaindult, mert már eléggé későre járt.  Tapasztalatokban gazdag hétvége volt ez is, és fontos belső munka zajlott, melyről úgy érzem, hogy meg fogja alapozni a jövőbeni fejlődésemet és feladataimat. A halottainkkal való spirituális kapcsolat ugyanolyan fontos, mint az, hogy az élőkkel, itt lévőkkel őszinte és mély kapcsolatot ápoljunk, és kimutassuk az érzelmeinket, örömünket, boldogságunkat, támogassuk egymást, ne csak létezzük és fogyasszunk egymás mellett, nem törődve a másik bajával és vágyaival.