Holt lelkek kísérése

Ma ismét dobkörön voltam Oguznál. A mai téma az eltávozott lelkek kísérése volt, annak apropójából, hogy Oguz két közeli ismerősei is meghalt váratlanul, és ezért nekik is igyekeztünk segíteni eljutni a következő állomásra, illetve egyáltalában ezzel a témával foglalkoztunk most. Az első néhány dal után Oguz elkezdte a szellemhajós dalt, ami nálam mindig változatos, de általában a szellemhajóhoz kapcsolódó látomásokat szokott elindítani. Ez alkalommal is láttam egy nagy hajót, aminek vitorlája is volt, meg evezősei is, és a nyílt tengeren haladt Nyugat felé. A hajón ott volt Thoth egyiptomi isten, aki valamikor áthajózott Közép-Amerikába, felvirágoztatta az azték és maja birodalmat, majd visszahajózott kelet felé. A közép-amerikai kultúrákban is istenként tisztelték, ugyanúgy, mint Egyiptomban, ahol néha íbisz-fejjel ábrázolták. A közép-amerikai kultúrákban a Tollaskígyó formájában maradt fenn, akit Virakocsának, Quetzalkoatlnak vagy Kukulkánnak is neveztek a különböző indián népek (fent láthatjátok az egyik ábrázolását). De olyan hagyomány is fennmaradt, mely szerint Kukulkán egy szakállas férfi formájában jelent meg (ami az amerika őslakosoknál rendkívüli dolog, mert nekik nem nagyon nő a szakálluk), és szőke volt a haja, fehér a bőre. De erről a történetről majd egy külön blogban írok egyszer. A lényeg most annyi, hogy Thoth elhajózott Közép-Amerikába. 

A kezdő körnél egy szóban kellett kifejezni a minket aktuálisan foglalkoztató témát, és én a "küldetés" szót mondtam, mert erősen érzem, és éreztem korábban is, hogy van küldetésem, csak nem mindig egyértelmű, hogy mi annak a tartalma. Összességében talán a tanítás a küldetésem, hiszen egész életemben azt csináltam, de én is csak azokat a dolgokat tudom teljes meggyőződéssel tanítani, amiket én is megélek, és ez jelen pillanatban a sámáni úton keresztül zajlik, különféle kultúrkörök bevonódásával. Énekeltünk még néhány dalt, és közben ezen a szón kellett meditálni, és ráhangolódni, hogy mit érzünk. Nekem egy fénylő pentagramma, azaz ötágú csillag jelent meg (erről a szimbólumról is majd írok később), majd a csillag átalakult nyolcágúvá, tizenhat-ágúvá, és mindig szép szabályos formát adott ki. A csillag egy félhomályba burkolózó nagy piramis tetején ragyogott, eloszlatva a körülötte uralkodó félhomályt. 

Utána egy gyakorlat következett, melyben a "révész", vagyis a lélekkísérő testtartást kellett fölvenni, és lélegezni, esetleg hangot kiadni, miközben Oguz dobolt és énekelt különböző hangokat. A testtartás úgy néz ki, hogy vállszéles terpeszbe állunk, rogyasztjuk a térdeket, és a két kezünket ökölbe fogva a halántékunkhoz nyomjuk. A könyökeinket ki kellett tárni két oldalra, amennyire tudtuk. Természetesen ez nem túl pihentető póz, a vállizmaim elég hamar begörcsöltek tőle. Elkezdődött az utazás. Először azt éltem át, mintha egy kőből faragott oszlopfő volnék, aki ebben a testtartásban áll egy egyiptomi piramis vagy valamilyen, sziklafalba vágott halotti templom bejárata mellett. Illetve ketten voltunk, a bejárat másik oldalán is állt egy ilyen szobor. Nem tudom, hogy valóban vannak-e ilyenek Egyiptomban, csupán ezt az egy képet találtam, ahogy egy alvilági kaput őrző démon némileg hasonló módon tartja a kezeit.  Minden esetre szoborként megfigyelhettem, hogyan viszik be a fáraók, a papok és a közemberek holttestét a templomba, hogy elkísérjék őket másvilági útjukra. Az évezredek alatt sok-sok halottat láttam bemenni és kijönni. A fáraók és királyi méltóságok voltak persze a legjobban felszerelkezve az utazáshoz, be voltak balzsamozva, díszes szarkofágokban feküdtek, ékszerekkel, fegyverekkel, egész hajókkal, szolgákkal, étellel-itallal voltak ellátva. A papok már szerényebben voltak felszerelve, de nekik nagyon könnyen ment az átlépés, volt, akinek a teste el is tűnt nyomtalanul. A köznépet sokszor be se hozták, hanem kiment egy pap a házukba, hogy elvégezze a halottkísérést. 

Utána én magam is bekerültem a piramis belsejébe, és egy rituális hajón álltam továbbra is ebben a testtartásban. Nem tudtam, hogy szobor vagyok-e vagy élő ember. A hajó, vagy gálya az Alvilág folyóján történő átkelést szolgálta, és rajta feküdt a fáraó teljes felszerelésével. A hajó orrában és a végében is állt egy-egy halottkísérő, és egy fényfolyón eveztünk mindaddig, amíg meg nem érkeztünk a holtak birodalmába. De vigyázni kellett, mert volt, aki eleve fel se akart szállni a hajóra, mivel nem értette meg, hogy meghalt. Amikor ezt tudomásul vette, akkor elindultunk. Az út során is leselkedtek ránk veszélyek, valamilyen lélekrablók akarták elragadni a halott lelkét, ezért kardokat kellett pörgetni a hajó két oldalán szédületes sebességgel, nehogy be tudjanak jönni. Amikor kikötöttünk, akkor nagy kutyák is voltak ott, akik az Alvilág bejáratát őrizték, és csak az Alvilág urának engedélyével léphettünk be a halott lelkével. Különben széttéptek volna a kutyák minket is. Utána egy nagyon keskeny átjárón kellett átjutnunk, ahol szintén forgó pengék voltak, és ha nem vigyáztunk, mindannyiunkat szétszabdaltak volna, és a halott nem jut el a korábban eltávozott rokonai közé. Végül megérkeztünk, és a családja üdvözölte a frissen meghalt személyt, aki fénytestében közéjük lépett, és megtalálta otthonát a Másvilágon. Innen csak egy idő múlva fog ismét reinkarnálódni, ami sok ezer év is lehet. 

A közemberek jóval kevesebbet tudtak arról, hogy mi történik velük, amikor meghalnak. A pap, aki a szertartást végezte, két eszközt vitt magával. Az egyik az Ankh, vagyis az Életkereszt volt, a másik pedig egy hangvilla-szerű eszköz. Ezzel emelte ki a lelket a holttestből, és vitte magával a Másvilágra. A papok voltak a legműveltebbek, és az ő haláluk volt a legérdekesebb. Ők felfelé mentek, az istenek közé, vagy még magasabbra, a Fénybe. Persze őket csak olyan pap tudta kísérni, aki maga is fel tudott emelkedni az univerzum magasabb régióiba. 

A következő jelenet az volt, hogy láttam egy nagy, sötét piramist, és ugyanennek a piramisnak a lefelé mutató kiterjedését is láttam a föld alatt, de az alsó tükörképe fényből volt. Ide ereszkedtem le, miután már nem kellett több halottat kísérnem, és mint egyszer korábban, egyfajta beavatási szertartáson vettem részt. Négy egyiptomi isten ült körülöttem, az egyik Thoth volt íbisz-fejjel, a másik Ízisz vagy Hórusz sólyom-fejjel és szárnyakkal, a harmadik Anubisz, akinek sakál-feje van, és egy oroszlánfejű isten is volt még. Aken néven ismert az Alvilág hajósa, illetve Aker néven pedig az Alvilág kapuőre, mindkettőnél előfordul az oroszlánfejű ábrázolás. Nágyen ültek körülöttem, én pedig feküdtem. Belevezették a fényenergiát a központi energiacsatornámba, és a két kígyó formájában áramlott a fényenergia az összes csakrám között. A két kígyó plusz a központi csatorna kicsit emlékeztet Siva szigonyára. Ezzel kapcsolatos látomásomat pár nap múlva szintén leírom majd. Utána az egész testem elkezdett izzani, fénnyé vált az egész, majd a testeim elkezdtek kiterjedni mind a hat irányba, mintha holografikusan leképződnének.

A gyakorlat végén leengedhettük már a kezünket, és háromszor belelélegeztük magunkat egy intenzív transzba, majd egy kiáltással kiengedtük mindazt, ami bent volt. Én mindegyik körben azt éreztem, hogy növekszik a hőenergia, és felfelé szállok, néhány lelket magammal hozva a Fénybe. Korábban is volt már hasonló látomásom. Így amikor hangot kellett kiadni, akkor nem üvöltöttem, mint egy vadállat, hanem lágy, csilingelő énekhang jött, mint a mennyei harsonák hangja. Ünnepélyes volt, mert a visszatérés a Fénybe mindig az. Ugyanakkor megtapasztaltam azt, hogy ez a Fény vagy Ragyogás egy nagyon lágy, finom minőség, mintha lassan és bársonyosan feloldódott volna benne az egész testem, az is fénnyé vált. Lágyan lebegtem, mint aki megérkezett oda, ahonnan már nem kell továbbindulni sehová. Végül lefeküdtünk, és lassan visszatértem a földi síkra, a nehezebb elemek közé, hiszen még itt van dolgom. 

A záró körben meg is fogalmaztam magamnak, hogy a gyógyítás és a Halállal kapcsolatos oktatás, kísérés ugyanúgy a feladatom. Az Élet és a Halál nem különbözik egymástól, egyik sem magasabb minőség a másiknál. Minden esetben meg kell tudnom, hogy az illető életének a fonala most véget ér-e, vagy pedig van még itt dolga, és ennek megfelelően meg kell gyógyítani, vagy fel kell készíteni az átlépésre. Ha ezt nem sikerült megtenni az élete során, akkor a halála után kell, mert akkor is sokat számít, hogy mennyire tudatosan és milyen ragaszkodásokkal éli át a halálélményt. Ha képes elengedni a ragaszkodásait, akkor kevésbé fog szenvedni és könnyebben tovább tud menni. Ha mindet elengedte, akkor felemelkedik a Fénybe, mint egy héliummal töltött léggömb. De ha a karmája és a ragaszkodásai lehúzzák, akkor az alsóbb világok és létformák felé fog haladni.