Elkezdődött a zene, az első fél órában transztánccal kísértük a transzlégzést, illetve először csak mozogtunk a zene ütemére, aztán fokozatosan gyorsult a légzés. Az első élmény ,a mi megjelent, egy nagy víz volt, amiben delfinek úszkáltak. Először én magam voltam egy delfin, aztán körülnéztem, és láttam, hogy más delfinek is vannak körülöttem. Föl-le úszkáltunk a vízben, szabadon, békésen, stressz nélkül. Egy delfinlánnyal a nászunkat jártuk, és tudtuk, hogy korlátlanul együtt úszkálhatunk majd a gyerekeinkkel, egész életünkben. A belső gyermek-motívum itt valahol a felszínre jött, magával hozva annak a távoli emlékét, hogy én nem lehettem mindig a szüleimmel, amikor akartam volna.
A zene gyorsult, és a kép változott. Már egy farkashorda egyik tagja voltam, és végestelen-végig rohantunk az avarral borított, őszi erdőben. Az összetartozás szelleme még ebben a jelenetben is nagyon erősen érződött, sokkal erősebben, mint egy emberi közösségben. Végül egy tűz gyúlt a kör közepében, körülötte pedig egy törzs tagjaiként álldogáltunk. Közelebb akartam menni a tűzhöz, de azt éreztem, mintha egy füstös üvegbúra választana el tőle. Nekiütődtem a búrának, és nem tudtam közelebb menni. Érdekes ez a korlátozó motívum, már másodszor bukkan fel transz közben a héten. Végül elengedtem a dolgot, és a zene egyre fokozódó ritmusára elkezdtem egyre vadabbul táncolni és ugrálni, ezt a fizikai szintű eksztázist is már nagyon régen éreztem, valamikor krisnás koromban egyik vagy másik kírtana közepette. A többiek is kiabáltak, én is kiabáltam.
A maximális fizikai erőfeszítés után (itt is megéreztem a határaimat, de azért ezt még lehetne tolni kifelé), jött az a rész, amikor le kellett feküdni a földre és ott lélegezni tovább. Felöltöztem, betakaróztam (mivel teljesen leizzadtam és fekve mindig fázni szoktam transzlégzés közben) és elkezdtem lélegezni. Kicsit nehéz volt, mert nem tudtam, hogy koncentráljak, vagy engedjem csak, hogy a légzés végezze a dolgát. Egy darabig nem jött semmi, nem tudtam mi történik. Azután Béla elkezdte énekelni a Ganésa mantrát, és ebbe bele tudtam kapaszkodni. Ganésa játékosan megjelent előttem, kézen fogott, és elkezdett maga után vonszolni. "Hová megyünk?"-kérdeztem. "A belső gyermekedhez"- jött a válasz. Egy nagy Buddha-szobor elé értünk, ami Jade-kőből volt. Ganésa azt mondta, hogy a belső gyermek a szobor közepébe van bezárva. Ez érdekes módon egybecsengett azzal, amit Oguz mondott nekem annak idején a lélekvisszahíváskor. Tudtuk, hogy valahogy be kell jutnunk a szobor belsejébe, hogy elérjük a belső gyermekemet. Én egy vésővel és kalapáccsal estem neki a több tonnás szobornak, Ganésa pedig valamilyen fénykard-szerű eszközzel olvasztotta. Végül mindkettőnknek sikerült egy-egy járatot vájni a belső üregbe, és bemásztunk, hogy találkozzunk a belső gyermekemmel. Mindketten megöleltük, de ő igazából arra vágyott, hogy a szüleim is megöleljék. A szüleim viszont a szobron kívül voltak, és ahhoz, hogy a belső gyermek találkozni tudjon velük, szét kellett volna robbantani a szobrot. Ganésa azt javasolta, hogy kezdjünk el kézen fogva forogni körbe-körbe, amitől tágult ugyan a belső üreg, de még mindig be voltunk zárva. Ganésa bíztatott, hogy ő is mindig megölelheti a szüleit, Sivát és Párvatít, és segít, hogy én is megtehessem ezt. De valahogy itt is azt éreztem, hogy nem érte el a heppiendet a történet. Még nem ölelhette meg a belső gyermekem a szüleit.
Végül belefáradtam az erőlködésbe, és úgy éreztem, hogy magzatpózba kell fordulnom. Valamiféle beteljesületlenség érzése szorított belülről, és ennek kerestem a feloldozását. Megállítottam a légzésemet, ameddig csak bírtam, hátha ez megnyugtat. Valamiféle fájdalom vagy bánat végül felszakadt belőlem, de nem volt azért olyan katartikus élmény. Ekkor úgy éreztem, hogy végre nyugalmi helyzetbe kerülök, bár nem az anyám ölében vagy méhében, hanem egy barlangban, a Földanya méhében, a medveszellem védelmében. A medveszellem biztosított afelől, hogy mindenem meglesz, mint neki a téli álom alatt, amikor csak várja a tavaszt és gyűjti az erőt. Szóval most valamiféle érési vagy fejlődési folyamatban vagyok, aminek a végén majd meg fogok születni Földanya méhéből, a medveszellem gyermekeként.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy elhallgatott a zene, csak a handpan szólt nagyon édesen. Mindenki elcsendesült. Rájöttem, hogy lassan vége a transzlégzésnek. Amikor kissé szédelegve felültem, és felkapcsolták a villanyt, rácsodálkoztam az órára: két óra telt el, holott egynek se tűnt. Lassan készülődnöm kell a hétvégére, hátha ott még folytatódnak a folyamatok, amik itt elkezdődtek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése