Néhány dal után kezdődött az első lélekutazás, mely alatt ugyanezt kellett mantrázni, ismételgetni, hogy "Merre visz az út?" Először igyekeztem belekapaszkodni a megszokott dolgokba, az Életfába, az erőállatokba stb., de aztán inkább elengedtem ezt, és hagytam, hogy az jöjjön, aminek jönnie kell. Először kiszáradt, korhadó fatörzseket láttam, mint amilyet a hétvégén fotóztam a Duna-parton. Utána pedig ezek a fák lassan virágba borultak, a Tavasz, az újjászületés energiájának engedelmeskedve. A virágzó aranyesőt is hétvégén fotóztam. A virágok körül egyre több méh kezdett döngicsélni, és szorgalmasan gyűjtögették a nektárt, hogy visszavigyék a kaptárba. Ahogy a méhek szorgoskodtak és táncoltak, fokozatosan az Úr Siva alakja rajzolódott ki a méhekből, majd egészen összesűrűsödött, végül igazi szoborként jelent meg. A szobor karján és más testrészein mozgó kígyók tekergőztek fel spirál-alakban, mintha az ébredő Kundalinít jelképeznék. A Siva-szobor belsejében, a gerinc mentén is egy ugyanilyen élő kígyó haladt fölfelé. Utána váltott a kép, és egy vulkánt láttam felülről, amint színültig van töltve izzó lávával, és az már patakokban csordogál lefelé. Érdekes volt nézni, hogy a föld és a kőzetek ilyen izzó, megolvadt állapotban voltak. A vulkán környezetében élő őslakosok egy sámánt küldtek fel a vulkán peremére, hogy engesztelje ki a hegy szellemét, és a láva ne borítsa el a környező falvakat. A sámán nem félt az izzó lávafolyamtól, hanem elmerült annak szépségében, elfogadta annak erejét és átalakulását. Utána még gőzöszlopokat is láttam feltörni, valamint tűzcsóvákat, és így tisztult a tudatom a Föld, Víz,Tűz, Levegő elemek segítségével. Végül egy indián kunyhóban találtam magamat, mely csúcsos volt, nem úgy, mint egy jurta, vagy egy izzasztókunyhó. Egy sámán ült benne és dobolt, néhány emberrel egy kis körben. Nagyon békés jelenet volt, teljes harmóniában. A végére megjelentek az erőállatok is a kunyhó körül. Volt egy rövid szünet, majd hozzáláttunk a második részhez, amiben egy gyógyító sátrat csinátunk. A kör közepére, az oltár köré ültek azok, akik gyógyítást akartak kapni, mi pedig köréjük álltunk, dobbal, csörgővel, énekhanggal hívtuk le Tengri, az Égisten gyógyító erejét. Mivel én a gyógyító képességemre akartam áldást kapni, ezért a gyógyító/közvetítő szerepét vállaltam be. Oguz elkezdett dobolni, aztán mi is bekapcsolódtunk. Én azon gondolkoztam az elején, hogy hogyan is kellene elképzelni Tengrit, mert még semmiféle ábrázolást nem láttam róla. Bár számos antropomorf (vagyis emberszerű) istenalakot ismerek különböző kultúrákból, nem tudtam hová tenni Tengri alakját magamban. Így hát csak hívtam, hogy nyilvánuljon meg, amilyen módon ő szeretne. Ekkor fokozatosan rájöttem, hogy el kell vonatkoztatnom minden eddig ismert isteni formától, mert Tengri valójában egy Hang- és Fénylény, és akkor lehet a legjobban megtapasztalni a jelenlétét, ha a tudatunkat fel tudjuk emelni erre a rezgésszintre. Ahogy doboltunk, hideget éreztem a testem körül végigáramlani, mintha egy hűs, szellős, sok ezer méter magas hegycsúcson járna át bennünket a végtelen kék ég hűvöse. Ekkor igyekeztem a dobok, csörgők és az énekünk hangjaira koncentrálni, mert úgy éreztem, hogy Tengri ezekben nyilvánul meg. Ugyanakkor mintha sarki fényt láttam volna hullámozni körbe a csoport körül. Tengri ereje a tiszta tér formájában ereszkedett alá a körben ülők szívébe, is kilökött onnan minden aggodalmat, szennyeződést, szenvedést. Mindannyiunkat eltöltött a végtelen kék Ég békéje és nyugalma. Itt is a folyamat végén jelentek meg mindenkinek az erőállatai, és körbetáncoltak bennünket, ki-be bújtak a bőrünkbe. Ekkor kezdte el Oguz a "Medveanyám" kezdetű dalt is énekelni, melynek szövegével zárom a mai beszámolómat.
Medveanyám, Medveapám,
barlang mélyén álmodom.
Levélsátor rám borul,
kéregbölcső átölel.
Medveanyám, Medveapám,
őszi avar betakar.
Álmom mélyén ébredek,
halálomból éledek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése