"A szamádhi egyik legfontosabb definícióját az 1.2. szútrában találjuk: „A jóga az elme hullámzásainak elcsendesítése.” E beálló csendben megtapasztalhatjuk valódi természetünket, tényleges azonosságunkat, mint a tiszta és tartalom nélküli tudat. Ezt az 1.3 szútrában olvashatjuk: „Ekkor a látó megállapodik önnön természetében.” Ezt a kijelentést a tó hasonlatán keresztül érthetjük meg. Tételezzük fel, hogy az arcunkat próbáljuk megpillantatni, amint egy tóban tükröződik, melynek felszínét a szél borzolja. Az arcunk eltorzult tükörképét látnánk csupán. Azonban, ha a tó teljesen csendes volna, akkor tisztán látnánk magunkat. Hasonlóképpen, az elménket normális állapotában felborzolják az „elme hullámai”. Ezek a hullámok például olyan felszínes gondolatok saját magunkról, hogy mennyire vagyunk vonzók, sikeresek, erősek, elégedettek, intelligensek, satöbbi.
A jógában mindezeket tudati tartalmaknak tekintjük, de nem magának a tudatnak. A tudat olyan, mint egy tartály, mely ezeket a tartalmakat tárolja. A tudat funkciója az, hogy tudatában legyünk az önmagunkat meghatározó, változó elképzelések és azonosságok megjelenésének. Ha az elme hullámzása elcsitul, akkor megállapodhatunk abban az állapotban, mely az ítélkezés előtt létezett. Mielőtt bármi elképzelésünk lett volna arról, hogyan határozzuk meg és soroljuk be magunkat, ott volt ez a tudatosság, a tiszta létezés állapota. De utána elgondolkodtunk: „Ki vagyok én?” És jött a válasz: „Ez és ez vagyok. Ez a nevem, nemem, állampolgárságom, vagyonom, családom, szerencsém, vagyonom stb.” Viszont azokban a pillanatokban, amikor mindezt elveszítjük, felragyog a tiszta tudatosság, és megértjük, hogy van egy örök magunk, melyen nem változtat a születés, élet vagy halál. Nem változik győzelemben vagy vereségben, dicsőségben vagy szégyenben. A kérdés az: „Ki az, aki érzékeli a győzelmet és vereséget, dicsőséget és szégyent?” Amikor megválaszoljuk ezt a kérdést, megértjük, hogy a lényt, mely érzékeli a különböző jelenségek megnyilvánulását, nem változtatja meg az, ami megnyilvánul előtte.
Egy délután a mezőn
Azokban a pillanatokban, amikor mindent elveszítünk, mély bánatunkban emlékezhetünk arra, hogy van bennünk valami, amit nem lehet elveszíteni vagy megszerezni. Valami, ami örökre és örökké nem teremtett és nem született, és sohasem fog elpusztulni. Gyermekkoromban volt egy pillanat, amikor felébredt bennem ez az azonosság. Egy napos késő délutánon, miközben egy kukoricamezőn sétáltam, Egy hirtelen erős vágyat éreztem, hogy kezdjek el futni és futni, egyre gyorsabban, míg össze nem estem. Ott feküdtem és az eget néztem, miközben erőteljes boldogság lett úrrá rajtam. Annak a tiszta öröme volt, hogy életben vagyok, van egy testem és ebben a végtelenül gyönyörű világban élhetek."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése