Séta egy tibeti kolostorban

Rendkívül mélyreható transz-koncerten voltam ma Orsival. A koncertet Ölvedi Gábor tartotta, torokénekelt, buddhista mantrák hangzottak el, valamint dobokon, gongon és hangtálakon játszott. A koncert egy páros gyakorlattal kezdődött, szembe kellett fordulni a mellettünk ülővel, és a szemébe nézni, igyekezni megpillantani az örök lelket az átmeneti ruha mögött. Ezután én elhelyezkedtem hanyatt fekve, hogy jobban tudjak "utazni". Az öt tibeti harcos szótag ismétlésével kezdtük: A - fehér fényt kellett elképzelni a koronacsakrában. ÓM - vörös fényt a torokcsakrában; HUNG - kék fényt a szívcsakrában; RAM - ismét vörös fényt a köldökcsakrában; és DZA - zöld fényt a szakrális csakrában. Ezután elkezdődött a koncert, és az utazás. Először gongot és torokéneket hallottam, és egyből megjelent egy aranyló Buddha-szobor, mely felé minden oldalról bódhiszattvák, sziddhák, dákiník és különböző szellemek közeledtek. Aranyló fény ragyogta be az egész képet, egy díszes sztúpát és sok tibeti zászlót láttam. Majd elkezdődött a vadzsraszattva, vagyis száz szótagú mantra. Ekkor a kép átalakult, és mintha egy nagy fagyott vízfelszínt láttam volna a felkelő vagy lemenő Nap aranyló sugaraiban. A jégtükrön egy harcos jelent meg, talpig aranyló vértben és egy hatalmas, csillogó lándzsával a kezében, harckész testtartásban várakozott. Ekkor a semmiből egy másik harcos kezdett "összesűrűsödni" előtte, mintegy a sötétségből materializálódott. Ez a harcos ezüstszínű vértben volt, és aranyszínű ellenfele pózának a tükörképét vette fel, egymással szemben álltak feszült várakozásban. Lassan elkezdtek forogni, mintha a jégtükör egy forgó színpad lett volna, és az arany harcos felé rénszarvasok közeledtek spirál alakban, míg az ezüst harcoshoz fekete hollók repültek ugyanolyan spirálban. Az állatok a Napból és a Holdból indultak a harcosok felé. Ahogy a harcosok egyre gyorsabban pörögtek, és végül összecsaptak, a Nap és a Hold is egymás felé közeledett az égen, majd hirtelen egybeolvadtak, és egyszerre világított a Nap meleg és a Hold hűs fénye, egyszerre volt nappal és sötétség is. Majd megszólalt a gong, és az egész kép eltűnt, mi pedig nyílként repültünk egyenesen a Napkorongba.

A következő mantra a Gyógyító Buddha mantra volt, amire emlékszem. Ahogy Gábor egymásra énekelte a mantra rétegeit, egy érdekes, gyógyító lüktetés alakult ki. Egy fennsíkon találtam magamat, ahol egy nagy víztükör, valamilyen víztározó volt a napfényben. A víztükör hatalmas volt, és szabályos négyzet alakú. Egy nagy kékeszöld gyógyító Buddha lebegett felette. Úgy éreztem, mintha a víz felszínén számtalan tibeti hangtál lebegne, és valamilyen repülő szellemek vagy szerzetesek játszottak a hangtálakon, úgy, hogy a hanghullámok minden irányból körülöleltek. Én a víztükör közepén lebegtem, és nem csak a vízen, hanem a hangok hullámain is. Vágül egy hatalmas hangtálat láttam magam alatt, ami akkora volt, mint a testem, és ezt valahogyan a víz alatt szólaltatták meg, de a hangja mégis alulról felemelkedett és átjárta a testemet. 

Amikor a mantra véget ért, és csak a hangtálak szóltak, úgy éreztem, mintha Sambhala misztikus királyságába kerültem volna, ahol az épületek, szökőkutak és minden forma hangból, fényből és szeretetből állt, és rendkívüli megnyugtató hangulatot sugárzott. A hangtálak rezgései mind mind pulzáló energiapárnákká váltak, melyeken megpihenhettem. A következő mantra az Óm Mani Padmé Hum volt. Ekkor egy nagy Csenrézi-szobrot láttam először, amelynek folyamatosan változott az anyaga. Hol kőből, hol patinás bronzból, hol mohával benőtt fából volt, de ugyanakkora maradt. Végül a Bódhiszattva-szobor anyaga átalakult jáde. Ekkor már számtalan jógi, jóginí és szerzetes gyülekezett a szobor körül, és be szerettek volna lépni a Buddha-létbe, de nem tudtak, mert lepattantak a felszínéről. Végül a Bódhiszattva átalakult üres térré, amelyet ragyogás töltött be, de inkább úgy fejezném ki, hogy pusztán a sötétség hiányából állt a Csenrézi-szobor. Ekkor a sziddhák és szerzetesek mind be tudtak lépni a Bódhiszattva "testébe", és mindannyian szintén ragyogó térré váltak. 

Amikor a nam myoho renge khyo mantra szólalt meg, akkor lótuszvirágokat és cseresznyevirágokat láttam, melyek mindent elborítottak. De közben éreztem, hogy ki kell mennem wc-re és lassan visszajött a tudatom a külső valóságba. Kinyitottam a szememet, és láttam Gábort, amint énekel, valamint a sok embert a teremben, a legtöbben mély meditációban vagy révületben voltak. Óvatosan kimentem a wc-re, egy kicsit nehéz volt tájékozódni az erős fényben odakint. Majd visszatértem a helyemre, és lefeküdtem. Ekkor az Óm mantra ment, és én szinte visszacsusszantam az előbbi virágos képbe, mely fokozatosan egy nagy kígyóvá alakult át, a kígyó bőre mintha virágmintás lett volna, és mindegyik része más színű volt. A kígyó végtelen spirálokban tekergőzött, és szinte mindent betöltött. Minden "hétköznapi" jelenség úgy tűnt, mintha csak a kígyó bőrére kivetített kép volna, és ha jobban megfigyeltem, akkor mozgott és tekergőzött, magával a kígyóval együtt. A kígyó tekervényei között fokozatosan kibontakozott egy nagy, vöröslő, pulzáló szív, melyet a Földanya szívének véltem. Majd láttam, hogy ez nem csak a Föld, de az egész Univerzum, az Anyatermészet pulzáló szíve, mely fokozatosan, a hangtálak elhaló hangjára egy selymes, gőzölgő, meleg színekben pompázó vízeséssé vagy lávafolyammá alakult át, mely azonban nem fenyegetett senkit, hanem átölelt és táplált minden élőt. Ez volt az utolsó kép, majd a nagy csend következett, és lassan visszatértünk, felültünk, és háromszor elmondtuk az Óm-ot, majd ismét egymással szembefordultunk, már sokkal kisimultabbnak, megnyíltabbnak látva egymást. Köszönöm ezt az élményt!