Vasárnap reggelre ébredtünk. Ismét jó meleg volt a kályha éjszaka, most már csak takaróztam a hálózsákommal, és elég hosszan tudtam aludni, különösebb álmok nélkül. Reggel már kávéval indítottunk, majd fogmosás és újabb jeges fürdő következett. Most kivittem két fakérget, hogy arra álljak, amíg merem magamra a patakvizet. Így az nem fagyott le, és még szappanozni is volt időm egy kicsit. Ez a minimális higiénia nagyon jólesett, főleg, mivel az előző napi favágás után olyan volt a szagom egész éjszaka, mint egy ázott farkas-falkának.
A reggeli után beültünk a szertartás-szobába, és szellemhajós, utazós dalokat énekeltünk Oguz vezetésével. Ez alkalommal a szellemhajó-gyakorlatra külön nem került sor, mégis olyan szuggesztív volt maga a dal és a dobolás, hogy én már az egész csapatunkat egy nagy szellemhajón láttam, amint egy széles, arany hullámokban csillogó folyón haladunk Egyiptom, majd Ausztrália felé. Utána Oguz a dobról beszélt. Elmondta például, hogy a dob beszakadása jelenthet valamilyen jelentős életeseményt, akár tragikusat is, melynek a fájdalmát átveszi a dob. Az erőállat elvesztéséről, haláláról, betegségéről is beszélt. Több olyan példát is hozott, amikor valakinek meghalt az erőállata, és ő maga is meghalt valamilyen értelemben, és utána más emberként élte tovább az életét. A tanulság egy része az volt, hogy vigyázni kell a dobra, etetni-itatni kell, és az erőállattal is foglalkozni kell, ha nem akarjuk elveszíteni.
Ezután egy közös gyógyítást végeztünk, ugyanannak az agydaganatos hölgynek küldtük az energiát, mint két korábbi alkalommal. Körbeálltunk és elkezdtünk dobolni. Azt láttam, hogy a beteg tündér-ruhában fekszik, és négy sámán érkezik, hogy gyógyítsa. Az első az ausztrál sámánlány volt, akivel tegnap találkoztam először, és most a nevét is megmondta: Yunának hívják. Ma utánanéztem, van egy ilyen nevű városka Ausztráliában, és bennszülött nyelven a Yuna orrlyukat jelent. A második sámán egy mexikói jaguár-pap volt, talán az Olmék kultúrából lehetett, szintén ősi lélek. A harmadik egy Hathor gyógyító volt, akinek sok-sok feje és keze volt, és a szivárvány minden színében váltakozott a teste. Ő hangrezgésekkel gyógyította a beteget. A negyedik pedig a sárkányom volt, akiről kiderült, hogy egyben egy kínai gyógyító is, aki a gyógynövények szellemeivel űzi el a betegségeket. Négyen odaültek a beteg köré, és még négy szertüzet is gyújtottak maguk között. A két kezükkel vonták ki a beteg energiát a testéből, és beleküldték a tisztító szent tűzbe. Közben nagyon sok fényoszlop is látható volt fölfelé és lefelé irányba, és akkor jöttem rá, hogy más ütemben dobolok, mint a többiek. Igyekeztem ráhangolódni a ritmusra, és ekkor érzékeltem az ő jelenlétüket is, meg az erőállataikét is. Nagy körben küldtük középre az energiát a betegnek, aki lassan kibontakozott a fekvő testéből, és kékeszöld kisgyermekként felállt, a négy sámán a két kezénél fogva emelte ki. Ekkor felettünk megpillantottam a gyógyító Buddhát, kékeszöld színben, és ekkor elkezdtem énekelni a gyógyító Buddha-mantrát. Sok-sok erőállat vett körbe minket, és egy nagy fehér és kék kupola biztosította a védelmünket. A nagy Medveapa és fölénk állt. Közben az egész testem tetőtől talpig felforrósodott, és az összes szőrszálam is égnek állt. Úgy érzem, hogy nagyon erősre sikeredett ez a közös erőfeszítés.
Ezután egy elengedő gyakorlat volt. El kellett gondolni, hogy mit szeretnénk elengedni, itt hagyni egy erőhelyen. Én először arra gondoltam, hogy mindent szeretnék elengedni, ami akadályoz a spirituális fejlődésemben, de utána, amikor Oguz mondta, hogy fogalmazzuk meg pontosabban, az jött fel, hogy szabaduljak meg az önzésemtől. Elindultam a hegyen felfelé, és találtam egy fát. A gyökerei közötti lyukba dugtam a fejemet, és háromszor belekiáltottam: "Kérlek Titeket, Szellemek, szabadítsatok meg az önzésemtől!" Ezután el kellett fordulni, és nem volt szabad visszanézni, majd amikor elindultam visszafelé, találtam egy másik szép nagy fát. Ennek a tövében is volt egy nyílás, ide pedig felajánlottam egy kis dohányt, és doromboztam még egy kicsit, majd átöleltem a fát.
Az utolsó délutáni gyakorlat egy bújócska volt, szintén páros gyakorlat. Két részből állt az utazás. Az első tizenöt percben a párom bújt el, és én igyekeztem megkeresni, először a három jel után kutatva, amit ott hagyott. Nem teljesen ott találtam meg, ahol elbújt: én egy hegyben lévő barlangban, egy vízesés mögött találtam rá, ő viszont egy fa tetején rejtőzött el. Utána megfordult a játék, és én rejtőztem el egy fa odújába, amit korábban láttam kint. Egészen kicsire összezsugorodtam, majd amikor megtalált, a tenyerében ismét visszanyertem mostani méretemet. Ő is megtalált, bár nem teljesen ott, ahová rejtőztem. De ebben a gyakorlatban is voltak bizonyos áthallások, melyek segítenek a belső látás és az erőállatokra való hagyatkozás kialakulásában. A záró körnél mindenkinek nagyon megköszöntem az élményeket, el is feledtem, hogy szombat este Gergely mesélt még nekünk meséket. Az első kettőt még ébren hallgattam, de az utolsóba belealudtam. Viszont ez a mesére történő elalvás teljesen a gyerekkori nosztalgikus hangulatomba repített vissza, jó volt ezt megélni. Sok mindenkitől kaptam pozitív és fontos impulzusokat, és nagyon köszönöm Oguznak is, hogy megszervezte ezt az elvonulást. Remélem, hogy máskor is eljutok még Cserkútpusztára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése