Vizek árján megpihenve - 2. nap

Az első éjszaka viszonylag jól telt, mivel az elvonulásunk egyik résztvevője már csütörtök délután megérkezett a házba, és felfűtötte azt valamennyire, mire mi odaértünk pénteken. Így péntek estére a nagy kályha már jó forró volt, én pedig szerencsére odafértem pont a kályha elé. Jól meg is izzadtam azért az éjszaka első felében, plusz az elalvás is nehezen ment, mivel délután ittam egy kávét, nehogy belealudjak az esti utazásokba. Amikor végre elült a beszélgetés a szobában és elaludtam, mély, álomtalan alvásba zuhantam, melyből csak egy bekapcsolva felejtett telefon ébresztő zenéje húzott ki hajnali fél hatkor. Miután sikerült megtalálnunk és hatástalanítanunk a telefont, azon gondolkodtam, hogy visszaaludjak-e, vagy már keljek fel. Végül kimentem WC-re, majd visszafeküdtem, és azon gondolkodtam, hogy miért nincsenek erős álmaim ezen a különleges energetikájú helyen. Ekkor mintegy válaszképpen, elindultak az álmok. Egy nagy, narancssárga, tölcsér alakú energiakupolát láttam a ház fölött és alatt, és a tölcsérek széle egészen fánk vagy tórusz alakban visszahajolt egymásba, mint ahogyan a föld mágneses mezője is kinéz, de az epicentrum a kis cserkútpusztai ház volt. Vulkánszerűen áramlott sok-sok energianyaláb föl meg le, majd még az előző napi feladatokkal kapcsolatban is láttam álomképeket.

Amikor már többen felkeltek, és a konyhában kávéztak, beszélgettek, én is kikászálódtam a hálózsákból. A fogmosás után úgy döntöttünk négyen, hogy kipróbáljuk a fürdést a jeges patakban, és egy merőedénnyel felszerelkezve lementünk a patakpartra. A jeges víz jólesett, csak a talpam fagyott oda a hóra. Visszafelé a kezem is eléggé zsibbadt a hidegtől, de bent a házban gyorsan kiengedett mindenünk, és így fürdés után azért jobban esett tiszta ruhát felvenni. 

A reggeli után egy napszertartásra készülődtünk, kimentünk a szemközti hegyre, ahová szépen odasütött a Nap. A képen éppen a felfelé menetelő csapat látszik. Amikor Oguz vezetésével megérkeztünk, a Nap felé fordultunk és dalokat kezdtünk énekelni. Két különleges dolgot figyeltem meg: az egyik az volt, hogy a téli Nap még így délelőtt is mennyire felforrósította az egész testemet, a másik pedig egy felismerés volt: Ki az, aki pontosan a Nap alatt áll? A mi földi perspektívánkból úgy láthatjuk, hogy vannak, akik egymáshoz képest feljebb vagy lejjebb állnak, tartanak az életben, a fejlődésben stb. De a Nap-Apa minden gyermekére egyformán rásüt, és mindegyiket ugyanolyan közel érzi magához. Isten szemében a mi kis parányi egó-különbségeink teljesen eltűnnek. Ezen a pontos sikerült is letennem azt az érzést, ami pénteken még hatalmába kerített, amikor az első felszínes benyomásaim alapján elkezdtem kategorizálni és beskatulyázni a csoport-társaimat. Ez az elvonulás végére bennem és mindenkiben teljesen feloldódott, úgy éreztem. A dalok után még egy kicsit meditáltunk, majd elindultunk vissza a házhoz.

A következő egy születés-gyakorlat volt. Ez úgy néz ki, hogy egy valaki, aki meg akar születni, lefekszik egy matracra magzatpózban, a többiek pedig tulajdonképpen ráfekszenek, és átölelik, egy méhet képezve köré. Még néhányan négykézlábra állnak, és szülőcsatornát alkotnak, neki pedig a méhből kijutva meg kell születnie. A kapuban egy bába fogadja, és ő üdvözli a kinti világban. 

A tegnapi látomásom miatt úgy éreztem, hogy nekem ki kell próbálnom a születést, ezért elsőnek jelentkeztem. Jól rámnehezedett az anyaméh, és Oguz még nyomott felülről az egészen. Nekem eddig az volt a benyomásom a szülésekről, hogy a tágulás, a tolófájások és az anyuka nyomómozdulatai segítik a világra a magzatot, de itt úgy éreztem, hogy nekem kell egyes-egyedül megküzdenem ezzel a születéssel, és nem kapok segítséget senkitől, még az anyámtól sem. Igyekeztem magzatként viselkedve kúszni kifelé, és amikor már majdnem kint voltan, Helgi keze megfogta az enyémet, és a világra segített, majd nagy szeretettel átölelt. Ez nagyon jól esett, és úgy éreztem, hogy sikerült oldanom valamennyit a koraszülési traumámból és abból a magány-érzésből, mely igazából egész gyermekkoromat végigkísérte. Pontosan akkor, amikor kibújtam a szülőkapun, a Siva-szobor leesett az oltárról, ez is jelzésértékű volt Oguz szerint, bár nem szügségképpen rossz jel. Ezt is kötni tudtam az előző napi látomásomhoz, amikor visszabuktam Sivától a Földre, hogy újraszülessek. Többen is vállalták még a megszületést, és én már ott a méh, illetve a szülőcsatorna részeként segédkeztem. Voltak megrázó és megindító megtapasztalások, de ezekről nem beszélhetek, mert a csoport titkait tiszteletben kell tartani.

Ebéd után házimunka várt ránk: az asszonyok elmentek vízért a forráshoz, a férfiak fát gyűjtöttek az erdőben, én pedig a favágásnak estem neki. Ez olyannyira jól sikerült, hogy jó kis izomláz van még most is az alkaromban és a hátamban, de a combomban is, bár az talán inkább a születés-gyakorlattól. Miután minden házimunkát elvégeztünk, és közben jól be is fűtöttünk, kezdetét vette a délutáni program egy kis énekléssel. Azt követően a kezünkbe vettük a pénteken talált erőtárgyat, és azzal utaztunk, hogy kiderítsük, miként kell majd használni. Én a kezembe vettem a kövemet, és elindult az utazás. Először üvegszerű felületeken száguldottam át, egyik térből a másikba, majd nem tudom mi történt, mert elaludtam. A favágás után jólesett megpihenni. 

Arra ébredtem, hogy Oguz még mindig dobol mellettem, de a kő kiesett a kezemből. Újra megfogtam, hívtam az erőállataimat, és igyekeztem átlépni a szellemvilág kapuján. Ekkor feltettem a kérdésemet: mit kell kezdenem az erőtárggyal? Az a válasz jött, hogy amikor megvesszük a házat, amit már nagyon szeretnénk, hogy megvalósuljon, akkor ott kell majd beépíteni a házba, az oltárba vagy a jurtába. Ennek örültem, hiszen akkor egy kő már meg is van az új házunkból! Utána még folytatódott a dobolás, és egy hat éves körüli, bennszülött lány jelent meg előttem. Átható tekintetű, zöld szemei voltak, szőkésbarna haja, a bőre pedig barnás. Tudtam, hogy igazából egy öreg lélek van benne, valamilyen sámántanító lelke, aki ebben a gyermeki formában jelenik meg, talán hogy az ösztönösség, ártatlanság, a vérében lévő tudás hangulatát közvetítse felém. Többet nem tudtam meg róla, aztán amikor elmondtam Oguznak, ő összekapcsolta azzal, hogy előző nap az erőkövembe láttam belépni egy kígyót, a szivárványkígyót pedig nagyon tisztelik az ausztrél bennszülöttek. Illetve egy hete kaptam egy didgeridoo-t, amin több-kevesebb sikerrel gyakoroltam is minden nap az elvonuláson. Tehát egy ausztrál sámánasszony jött el hozzám, ás talán majd kiderül, hogy mit fog tanítani. Amikor Oguz a visszahívó dobszót játszotta, akkor egy kis időre mintha a kinti hegyorom horizontját láttam volna a házfalán keresztül, amint szép zöldes-lila sarki fények villognak fölötte.

A következő feladat egy páros gyakorlat volt. Egymásnak háttal ültünk a gyakorlópárommal, és egymás életfáját kellett megvizsgálni az utazásban. A gyakorlótársam elmondása szerint az én életfám egy hegy tetején állt, és sok-sok gyökere volt, amik erősen kapaszkodtak a sziklás talajba. A fa törzse erős volt és nagyon sima, az ágai-bogai pedig nagyon részletgazdagok voltak. Volt néhány lefűrészelt ága, amit nem tudok pontosan mihez kötni, talán azokra a szabályokra vonatkozik, melyeket elfogadtam és hosszú ideig követtem. A fa körül madarak röpködtek. 

Az utolsó feladat ezen a napon egy csapatjáték volt. Két kilencfős csapatra oszlottunk, és az egyik csapatnál volt egy kristály, melyet az általuk kiválasztott személy eldugott az egyik kezében. Majd kitette a kezét, és kihívott egy tagot a másik csapatból, akinek ki kellett találnia, hogy melyik kezében van a kő. Hat pontig ment a játék, és természetesen mi nyertünk. Bevetettük az összes Harry Potteres trükköt, hívtuk az erőállatainkat, hogy zavarják meg az ellenfelet, elszigeteltük a kiválasztott játékost a többiektől, rejtettük a követ, szuggeráltuk a másik kezet a választó ember elméjébe stb. Végül megnyertük, és érdekes volt ez a játék is a csapatdinamika és az egyéni önismeret szempontjából is. Jól ki is melegedtünk és el is fáradtunk, mert közben dobszóval is igyekeztünk odahatni az eredmény érdekében. Tizenegy felé lassan nyugovóra tértünk, most sokkal fáradtabban, mint első nap.