Az Őserő Köre

Ma volt az év első dobköre Oguzzal a Magnet-házban, és nagy egység-élményem volt ez alkalommal. Néhány bevezető dal után a kezdő körben szokás szerint mindenki elmondta, hogy mivel indul neki a mai alkalomnak. Én a sámántanfolyamos hétvége után azt éreztem, hogy hiperérzékeny vagyok, mint az első transzlégzés után, de nem voltam benne biztos, hogy ez az érzékenység mikor segít észrevenni a fontos dolgokat, és mikor van az, hogy csak túldimenzionálok valamit, amin nem kéne annyit agyalni. Ehhez kértem tisztánlátást a mai alkalommal.

Néhány bevezető ének után hangsátorral kezdtünk, ami lassan átúszott transztánccá. A hangsátor során az volt az élményem, hogy megjelent a Csodaszarvas, ragyogó arany fényben úszott, és a honfoglaló magyarokat vezette. Ahogy a ritmus egységbe kovácsolódott, azt a sugallatot kaptam, hogy nem kell túlzottan izgulnom sem a magyar nép, sem a Földanya sorsa miatt, mert a szellemi erők mindent a megfelelő módon rendeznek a háttérben. A mi dolgunk csupán annyi, hogy helyes értékrend mentén éljük az életünket, és végezzük a feladatunkat, a kötelességünket, bármilyen jelentéktelennek vagy éppen fontosnak tűnjön is az. Nem mi irányítjuk az élet folyását, csupán eszközök vagyunk.

Utána lassan letettük a dobokat a kör közepére, az oltár köré, és elkezdtük a transztáncot. Ez abból állt, hogy kilégzésre mindig léptünk egyet balra, miközben egymás kezét fogtuk, majd egy idő múlva előrehajlásokat is elkezdtünk végezni a kilégzésekkel együtt, és persze kilégzés közben hangokat is adtunk ki. Eleinte egy kicsit darabos volt a menet, de utána szépen összecsiszolódott a mozgásunk, és létrejött az Őserő Köre, legalábbis én annak nevezném. Nagyon erőteljes volt a szertartás, és nagyon ősi időkbe vitt vissza. Én konkrétan úgy éreztem, mintha a szalajka-völgyi Ősember-barlangban lennénk, és ott táncolnánk a tűz körül. Ez minden bizonnyal meg is fog valósulni a tavaszi elvonulásunkon. Az ősi szertartás lüktetése megint azt a zen-érzést hozta vissza, amit az elején kezdtem érezni. Nem gondoltam semmire, és nem akartam elérni semmit. Valószínűnek tartom, hogy ha három-négy órán keresztül folytattuk volna ezt a mozgást és légzést, akkor nagyon mélyre vagy magasra kerültem volna tudatilag, illetve lehet, hogy azt is megtapasztalom, hogy a mélység és a magasság igazából egy és ugyanaz. A transztánc végén lefeküdtünk, és hanyatt fekve relaxáltunk egy kicsit. Ekkor megjelent a farkasom, és csaholva leült a mellkasomhoz. Ez is nagyon megnyugtató érzés volt.

A transztánc után volt még egy közös gyógyítás, ahol ismét az agydaganatos betegnek küldtük az energiát, mint hévégén. Most nem éreztem olyan erős energiaáramlást, mint a vasárnapi gyógyításnál. Oguz azt mondta, hogy a kör közepén lévő gyertyára koncentráljuk az energiát. Elkezdtem meredten nézni a gyertyát, mint a trataka gyakorlatban szoktuk, és vártam, hátha történik valami. De igazából semmi különös nem történt. A gyertyaláng nem kezdett el tágulni és nem töltötte be az egész látómezőmet, akármilyen meredten néztem is, és nem is aludt ki, szóval semmi rendkívüli nem történt. Megint kezdett eluralkodni rajtam ez a "csak úgy vagyok" zen-állapot, amikor minden mindegy. Ekkor mintha egy eléggé egyértelmű üzenetet kaptam volna, ami a betegnek szólt. "Csak akkor fog meggyógyulni, ha megpillantja Istent." A betegnek vélhetőleg volt valami blokk az agyában, a gondolkodásában, valamiféle önkorlátozó hiedelmekre reagált a szervezete újra- és újraképződő daganattal. Az agyunk közepe, a tobozmirigy a harmadik szem területe, mellyel megláthatjuk Istent. Hogy ez valakinek ebben a testében következik be, vagy csak azután, hogy elhagyta a fizikai testét, az sok mindentől függ. Eseménydús volt a mai dobkör is.