Ennek a második hétvégének a témája az Erő volt. Már az első nap végére úgy éreztem, hogy feltöltődtem, és bár éjfél körül tértünk nyugovóra, egy jó darabig nem tudtam még elaludni. Sikerült jól befűteni a szobát, amit a többiek nehezményeztek egy kicsit, de nekem pont jó volt a meleg. Reggel fél hétkor csörgött a telefonom, és valahonnan nagyon mélyről kellett feljönnöm, hogy lekapcsoljam. Fel is keltem, és kimentem a zuhanyzóba, de mielőtt beálltam volna a meleg zuhany alá, kimentem a hóba és ledörzsöltem magamat egy kicsit. A többiek is már ébredeztek, és az ebédlőben találkoztunk. A reggeli utáni első feladat az volt, hogy ki kellett menni sétálni az erdőbe, és egy kérdéssel kellett visszatérni, amit majd a páros gyakorlatnál fogunk használni.
Elindultam a szokásos útvonalamon, és mivel előző nap már az összes engem foglalkoztató személyes témámra megkaptam a válaszokat, most az Erdőtől, a Természettől vártam, hogy elém hozzon valami fontos kérdést. Végül egy helyen megálltam, és lementem a patakvölgybe. Ott jött a kérdés: "Milyen állapotban lesz az Élet a Földön száz év múlva?" Ez a kérdés valóban gyakran szokott foglalkoztatni, és én itt az Élet alatt a fákat, a növényeket, a vadon élő állatvilágot is értem, nem csak az emberi civilizációt. A kettő valójában szorosan összefügg, de néha úgy tűnik, mintha az egyre szaporodó emberiség nem venne erről tudomást, és visszavonhatatlan károkat képes okozni az élő környezetben. Tehát valójában kíváncsi voltam arra, hogyan fog tudni együttélni az Ember és a Természet a bolygónkon száz év múlva. Doromboztam egy kicsit az erdőben, majd visszafelé indultam. Amikor visszatértem a házba, eszembe jutott, hogy hoztam magammal dohányt, de nem ajánlottam még fel az erdő szellemeinek. Így kimentem egy másik helyre, találtam egy szép sudár nagy fát, és a tövébe letettem egy kis dohányt, majd doromboztam még egy kicsit.
Amikor mindenki visszatért, kiválasztottuk a párokat a gyakorlathoz. Megbeszéltük egymás kérdéseit, és a páros gyakorlat abból állt, hogy a másik fél végzett egy utazást a mi kérdésünkre, mi pedig az övére. Lefeküdtünk, Oguz dobolt. A gyakorló partnerem egy személyes jellegű, a személyiségfejlődéséhez kapcsolódó kérdést tett fel, amire úgy kaptam meg a választ, hogy egy új erőállattal találkoztam, egy sellőlánnyal, aki elmondta a válaszait, majd átváltozott delfinné, majd később kolibrivá. A dobolás hosszabbra húzódott, mint ameddig nekem tartott a gyakorlat, és így a vége felé már azon kaptam magamat, hogy epret meg málnát csumázgatok "odaát" egy fehér tálba. Aztán meghallottam Oguz visszahívó dobszóját, és ott kellett hagynom a finom gyümölcsöket.
A gyakorlótársam nem számított ilyen nagy léptékű kérdésre, amit feltettem neki, és először arra kereste a választ, hogy mi is fog történni az emberiséggel száz év távlatában. Látta, hogy politikai hatalmak jönnek-mennek, de nagyvárosok azért akkor is lesznek. Ezután viszont váltott a kép, és rájött, hogy engem nem is igazán az érdekel, hogy az emberiség dolgai hogyan alakulnak. Leereszkedtek a mélybe az erőállatával, és egészen Földanya szívébe mentek. A Földanya egy hatalmas lény volt, melynek az összes lény a részét képezi ezen a földön, és megnyugtatta, hogy nem lesz semmi baja száz év múlva, és ha az emberek zavaró ténykedése túlzottan elhatalmasodna, akkor csak megrázza magát, és visszatér az egyensúlyi állapot. Viszont azt is látta, hogy az emberek között egyre többen lesznek azok, akik felébrednek és tudatossá válnak a lelki azonosságukról, és ezeket a "világító" embereket, a bennük lévő isteni lényeget még Földanya is nagy tisztelettel övezi. Nekünk tehát keresni kell a kapcsolatot a Földanyával, de ő azért létezik, hogy lehetővé tegye a mi spirituális felemelkedésünket.
A páros gyakorlat után egy csoportos gyógyítás következett, egy agydaganatban többször műtött betegnek küldünk energiát, az Életfa-gyógyítást alkalmazva. Mindenki elkezdett dobolni, egy kört alkotva az oltár körül. Fentről áradt belénk az energia, és a szívünkön, valamint a dobon keresztül áradt tovább a kör közepe, az oltár felé. Legalábbis én így érzékeltem. Középen elképzeltem a beteg Életfáját, ami tulajdonképpen az ő individuális energiateste. Úgy láttam, hogy az Életfa egyszerre kapja az energiát fentről, az Égből, lentről, a gyökerein keresztül, és középről is, a gyógyító körből. Már-már olyan volt, mintha készülne szétrobbanni a sok energiától, mintha egy vulkán készülne kitörni. Volt, aki látott is vulkánt ebben a gógyításban, én pedig tegnap este láttam. Minden esetre igyekeztem arra koncentrálni egy kicsit, hogy stabilizálódjon az Életfa, és elbírja a sok energiát, amit közvetítünk. Ekkor a fa fokozatosan kezdett telítődni a négy elem energiájával, amik megtisztították és erősítették az Életfát. Először a föld elem töltötte fel szilárdsággal a fa strukturális elemeit: a törzsét, gyökereit, ágait, leveleit. Utána a víz elem kezdett beleáramlani, és kitisztította a szennyező anyagokat az összes sejtjéből, legalábbis a vízben oldódóakat. Ugyanakkor láttam a sokféle gyógyszert, amik szintén vízben voltak oldva, és annak a gyógyító erejét képviselték, amiket a betegnek adtak a kórházban, és ezeket is megtisztította a víz.
Harmadiknak a tűzelem lépett be a fába, és minden sejtjéből kiégette a fennmaradt tisztátalanságokat, de magát a fát nem égette el, hanem inkább feltöltötte tiszta energiával. Utoljára pedig a levegő elemmel töltődött fel a fa, és a tudatossága minden szintjén megtisztultak a gondolatai, érzelmei és az energiatestének a különböző szintjei. Végül, amikor mind a négy elem szentségében részesült a fa, színes fényeket láttam világítani az ágain, mint egy karácsonyfán az izzók: kék, zöld, sárga, narancs és piros színűek voltak. A fa kivirult, és a közepében ez kékeszöld színben világító gyógyító Buddha jelent meg.
Amikor befejeztük a gyógyítást, megbeszéltük az átélt élményeket, ezután pedig Oguz az Erőről beszélt. Azt mondta, hogy az Erő a szeretet ereje, de néha keményen tanít. Fontos, hogy megőrizzük az alázatot és a tiszta szándékot, mert az Erőt leget segítő vagy ártó szándékkal is használni. Nem szabad elfelejteni, hogy csak járunk a szellemi ösvényen, de sohasem érkezünk meg. Sok beavatási lehetőség van, és rajtunk mólik, hogy mennyit tudunk ezekből kihasználni. A folyamatnak sohasincs vége, mindig tudunk fejlődni. Ez a hozzáállás azért hasznos, mert mindig éberek tudunk maradni, és észre tudjuk venni a ránk leselkedő veszélyeket. A fejlődés során az egónk mindig tud növekedni, de meg kell tanulni kordában tartani.
Végül az utolsó gyakorlat ezen a második napon egy bújócska játék volt. Oguz a kezébe vett tizenkét gyufaszálat, melyből egynek le volt törve a feje. Mindenkinek húznia kellett egyet, és aki a rövidet húzta, annak kellett elbújnia valahová a szellemvilágban. Három jelet kellett hagynia, ami alapján a többiek meg tudják majd találnia. Én már nagyon jól elterveztem, hogy hová bújok, és a három jelet is kitaláltam, de amikor rám került a sor, akkor sajnos egy fejes gyufát húztam, így keresnem kellett. Amikor a hét dobütésre hét lépcsőn lementem az alsó világba, akkor érdekes módon mind a négy erőállatom ott volt, mintha kupaktanácsra gyűltünk volna. Akkor feltettem a kérdést, hogy a csoport melyik tagja az, aki elrejtőzött. Megmondták a nevét, de mint utóbb kiderült, pont nem ő, hanem a mellette ülő lány volt az, aki elbújt. A sárkányom ajánlotta, hogy üljek a hátára, és majd ő elvisz. Jó hosszú repülés és dugóhúzó-szerű mozdulatok után megtaláltuk az első jelet, ami egy vörösre festett kő volt. A második jel egy kőrakás volt, amiben kis barlang volt kialakítva. A harmadik jel pedig egy olajfa volt egy rét közepén. Ezekből arra asszociáltam, hogy a keresendő személy egy vörös kőből álló hegyen lehet egy barlangban, amelyet olajfák vesznek körül. Valóban odarepültünk, és meg is találtuk. A barlang bejáratát mintha fehér hó fedte volna el, de amikor azt kiástam, akkor megtaláltam a keresett személyt (vagyis akit én annak hittem) a barlangban. Utána nagy lelkesen vissza is indultam az Életfához, ahonnan az utazásokat kezdeni szoktam. A többi csoporttársammal nem találkoztam az utazásom során.
A megosztókörnél persze kiderült, hogy eggyel mellénéztem azt, hogy ki bújt el, de valóban egy hegy tetején volt, és onnan füstjeleket küldött. A másik két jel egy fehér szalag és napraforgómagok voltak egy réten, úgyhogy ezeket sem találtam el. Lesznek még ilyen gyakorlatok, remélem, hogy jobban ki tud majd élesedni az intuícióm. Ez a hétvége is tartalmasan telt, egy záró körrel fejeztük be a tanulási folyamatot. Most készülök a transztáncra, mely jövő szerdán lesz a döbkörön, illetve a háromnapos cserkútpusztai elvonulásra, mely a mostaninál sokkalta nomádabb körülmények között fog zajlani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése