Tanítások az ősök útján, második hétvége

Megérkeztünk Kútberekre, itt töltjük a "sámániskola" második hétvégéjét. Felállítottuk az oltárokat a szertartáshelyiségben, majd énekeltünk, doboltunk egy kicsit. A megérkezés utáni első gyakorlatban a védelem kérése volt a fő feladat. Megkerestük a lejáratot az alsó világba, utána kapcsolódtunk az erőállatunkkal. Nekem eltartott egy darabig, amíg kitisztult a kép, és az Életfánál találkoztam a farkasommal. Mivel nem sokat aludtam a héten, így nehéz volt fenntartani a figyelmemet fekvő helyzetben az utazás közben. Végül azért sikerült a feladat, és Oguz azt mondta, hogy olyan védelmet kérjünk, ami fizikai módon is megnyilvánul valahogy. Nekem azt mondta az erőállatom, hogy azok a módszerek, amiket már alkalmazok, teljesen megfelelők, és sorra vettük őket. Szertartás alatt mécsest kell égetni, és palo santót meg zsályát kell füstölni, a nyakamban lévő farkasfog és napkereszt is megfelelő védő funkciót lát el. Az egyéni és csoportos szertartásoknál is egy nagy fehér gömböt szoktam magunk köré képzelni vizuálisan, ami megvéd a zavaró erőktől. Azon belül egy kék gömb szokott lenni, ami az ártó szándékú energiákat, szellemeket zárja ki, és a négy erőállatom a négy égtáj felől szokott védeni. Egy kicsit csalódott voltam, hogy nem kaptam újabb tippeket a vÉdelemre, de végül az utazás egy későbbi szakaszában, amelynél ismét kitisztult a kép, egy rézből készült égtükröt láttam, amit a szívcsakrám előtt kell hordani. De ezt nem kell most azonnal beszerezni, hanem majd valamikor a jövőben.

Az első délutáni feladat az volt, hogy menjünk ki az erdőbe, és a csörgőt is használva keressünk egy fekete és egy fehér követ, majd térjünk vissza. Nagy lelkesen indultam el a csörgővel a kezemben, majd a patak felé vettem az utat, gondolván, hogy ott biztosan találok követ. Hát nem igazán találtam, és végül egy fa tövében ástam ki a talajból egy kis fehér követ. Gondoltam, hogy akkor majd találok gyorsan egy feketét is valahol, de végül hosszabb keresgélés után egy nagyobb, de ugyanolyan árnyalatú követ találtam csak. Nem adtam fel, gondoltam, hátha akad még egy harmadik, fekete kő is. Azután, amikor már a sokadik fa tövében túrtam fel az avart, jött egy válasz: "Nem kaphatsz fekete követ, mert amikor krisnás voltál, akkor nem akartad imádni a fekete köveket (salagram sílákat, melyeket Visnu inkarnációinak tekintik), amiket a mestered adott neked." Így hát el kellett engednem az elvárásaimat, és visszatértem a két világos kővel.

A két követ a következő feladatban használtuk, amikor a feketét a bal kezünkbe vettük, a fehéret pedig a jobba. A fekete az elengedést szimbolizálta, a fehér pedig a behívó, teremtő energiákat. Felálltunk az oltár körül, majd Oguz dobjának hangjára révültünk, kezünkben a kövekkel. Én a jobb kezemben lévő kis kőnél azt éreztem, hogy nagyon elkezd pulzálni, majd egy fekete vulkán képét láttam, amelyből vörös láva tör elő, és körbe-körbe lehullik fekete, vulkáni kőzet formájában. Utána arra gondoltam, hogy erre az évre a fontos projekt az, hogy vegyünk egy telket egy kis házzal, és még ha úgy tűnik is, hogy ezt önerőből kell összehozni, ebből a kis kőből meg tud nyilvánulni ez a teremtő erő. Meg is láttam a házat, mintha neoncsíkokkal lettek volna kihúzva a kontúrjai. A telken egy jurta is állt, és mi a házban laktunk a feleségemmel, a két gyerekkel, és valahonnét még egy kutyánk is volt. A jurtában láttam magamat, amint éppen samanizálok, és a jurta füstlyukán keresztül egy erős fényoszlop kötött össze minket a felső világokkal.

Oguz ekkor körbejárt a csörgővel, és mindenkit megtisztított, minden oldalról megérintett, és a köldökömet is böködte a csörgővel. Ekkor azt éreztem, hogy ennek az otthonnak az én erőfeszítéseimből, a köldölcsakra tüzéből kell megnyilvánulnia, és valamilyen nyolcszögű szimbólummal is le kell majd védeni a házat. Amikor továbbment a mellettem állóhoz, akkor úgy éreztem, mintha egy nagy energiaharangban lennék, mindenem bizsergett. A második körben a dobbal járt körbe, és a szívcsakrámnál dobolt erősen. Ekkor úgy éreztem, hogy az elengedés energiája kerül egyensúlyba, és a bal kezemben lévő kő kellemes hűvöset kezdett árasztani. Végül megpillantottam a Srí Jantra szimbólumot, mely sötét, és tűz-színű háromszögekből állt, és térbelileg is kiemelkedett. Ebben mintha egyensúlyba kerültek volna az elengedés és behívás-megtartás energiái, ami a feladat célja is volt.

Ezután volt egy diád-gyakorlat, ami egy páros gyakorlat. Leülünk egymással szemben a párunkkal, és ezt a kérdést tesszük fel neki: "Mondd meg nekem, mitől félsz?" Erre ő válaszol, majd felteszi ugyanezt a kérdést, és akkor pedig én válaszolok. Ez így megy oda-vissza negyvenöt percig, miközben Oguz lassan dobol. Sok mindenféle dolgot megfogalmaztam és kimondtam a gyakorlat során, de nem voltam biztos abban, hogy mennyire valósak ezek a félelmek, és arra vágytam, hogy ténylegesen, masszívan megtapasztaljam a félelemérzetet az este során, hogy valóban el tudjam, el akarjam engedni. Maga a diád-gyakorlat, bár előtte némileg feszengett az egóm, mély nyugalommal árasztott el, mintha egy bársonyos szőnyegen lépdeltem volna, ami elnyeli a lépteim zaját. Még egy kicsit zavart is az, hogy nem éltem meg erős érzelmeket közben.

Vacsora után ismét kimentünk a sötét erdőbe. A két követ magunkkal kellett vinni, és keresni egy magányos helyet. Itt a félelmeinket kellett kikiabálni. Már amikor kifelé indultunk, és csörgőztem, úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, mintha sorjában melllém szegődtek volna a félelmeim szellemalakban. De nem volt félelmetes érzés, inkább csak meglegyintett az érzés, hogy ott vannak. Megérkeztem a helyre, ahol délelőtt is jártam, és ahol a vaddisznók szoktak hempergőzni a sárban. Megálltam az "aréna" közepén, és elkezdtem a transzlégzést végezni, a két kezemben a két kővel. Végül három jó nagy kiáltással engedtem ki a levegőt, egyet a föld felé, egyet az ég felé, és egyet középre. Felszabadító érzés volt, mintha megnyílt volna egy csatorna, ami összekötött a három világgal. Közben ott láttam magam körül az erőállataimat, a védőburkokat, amiket be szoktam hívni, és egyszerre láttam Odint meg Sivát. Sivát, mint istent, Odint pedig, mint a tanítómesteremet, a lándzsájával ismét megérintette a hajam választékát, mint egyszer régebben. Amikor visszafelé indultam az erdőben, csörgőztem, énekelgettem, és úgy éreztem, mintha egy egész hadsereg tartana velem, de ezek már támogató erők voltak.

A visszaérkezés utáni gyakorlat arról szólt, hogy fel kellett avatni az új sámándobokat, csörgőket, kapcsolódni kellett a szelleméhez. Én a múlt héten készítettem egy csörgőt dísztökből, és ametiszt meg achát kövek vannak benne. Négy számi (lapp) istenség szimbólumát festettem rá. Amikor elkezdtem csörgőzni, azt láttam, hogy egy rénszarvasnak a lelke jött a csörgőmbe. A szarvas bőréből előzőleg sámándobot készítettek Lappföldön, és a dob valamikor beszakadt, de a szellem még szeretett volna valamilyen szolgálatot tenni, így hát eljött a csörgőmbe. Majd láttam a csörgőre festett isteneket is megérkezni a rénszarvas hátán: a Földanyát, az Égistent, a villám kalapácsos istenét és a szélistent. Ők némileg hasonlítanak a skandináv istenekhez, de még nem tudok olyan sokat róluk. Azt is meg kellett tudni, hogy miképpen használjam a csörgőt. Azt láttam, hogy egy spirálszerű alagutat fúrt fölfelé, a felső világ felé, majd egy ugyanilyet lefelé is. Oguz azt is mondta, hogy kérdéseket is feltehetünk. Ekkor a csörgő elvitt a kristálykoponyába, amely az oltáramon áll, és én megkérdeztem, hogy hány éves koromig fogok élni. Az volt a válasz, hogy nylcvanhat. Utána megkérdeztem, hogy a feleségem élni fog-e még akkor, és arra Igen válasz érkezett. Jól elfáradtunk az első napon, és holnap még számtalan feladat vár ránk.