Kasmíri saivizmus
Az észak-indiai Kasmír területén több befolyásos saiva iskola is kialakult, melyek a kilencedik század második felére nyertek befolyást. Közöttük voltak a dualista Saiva Sziddhánta szekta (lásd később) és a monisták, melyen belül a Trika és Krama tradíciók különíthetőek el. A Saiva Sziddhánta iskola megmaradt az általuk "tiszta" sivizmusnak tekintett gondolati rendszernél, mely sok mindenben illeszkedik az ortodox brahminikus filozófiához és gyakorlathoz. Fő vezetőjük Narayanakantha (950-1025) és fia, Ramakantha volt, aki a Naresvarapariksaprakasa szerzője volt.
A kasmíri monizmus egyik első képviselője Somananda volt, aki megalapozta a "Pratyabhijna" iskolát kb a 9. században. A Pratyabhijna kezdetektől fogva a tudatra helyezte a hangsúlyt, mint az univerzum, az akarat és az önvaló lényegére. A Saiva Sziddhántával szembehelyezkedő monista irányzat további vezéralakja volt Vasugupta (kb Kr.u. 800), majd tanítványa, Kallata (850-900), és végül Abhinavagupta teljesítette ki a Pratyabhijna rendszert. Ezek a monisták Sivát az összes személyben egyaránt jelenlévő Önvaló megtestesülésének tekintették. Ez a traszperszonális Önvaló az immanencia és transzcendencia tulajdonságaival egyaránt felruházta Sivát, aki ezáltal valóságos, de ugyanakkor teljesen absztrakt teremtő-fenntartó-pusztító szerepbe került. A tantrikus befolyásoknak megfelelően a Trika tradíció azt hangoztatta, hogy a beavatott saiva családfenntartó azáltal volt képes megtapasztalni a transzcendens erejét, hogy húst, bort és a szexuális nedveit ajánlja fel a hét anyaistennőnek és az ő megtestesüléseiknek, a jóginiknak. A Kramák hasonló befolyások hatására koponyákat hordtak, előszeretettel tartózkodtak a halottégetőkben, valamint hússal és a társadalmi normákon kívül eső szexuális aktusokkal igyekeztek elégedetté tenni Káli istennőt annak reményében, hogy "megszállja" őket. Mondani sem kell, hogy ezeket a gyakorlatokat elutasították az ortodoxabb Saiva Sziddhánta szekta tagjai.
A Trika nondulaizmus végül beleolvadt a Kaula kultuszba, mely erotikus és misztikus egyesülésre törekedett Srívidjá istennővel, és a tizenegyedik században került előtérbe Kasmírban. Srívidjá imádatának tanai felülírták a Trika kultuszét, nem kevés mértékben az olyan tanítóknak köszönhetően, mint Jayaratha (1225-1275), Sahib Kaula (1629) és Harabhatta (1874-1951). A Trika hagyományra erős hatással volt a Krama, idővel több Krama istenséget is átemeltek a panteonjukba. A Trikával ellentétben a Krama több évszázadig is fennmaradt az olyan szövegeknek köszönhetően, mint Nityasvatantra Mahanayaprakasikája, melyben a Krama rítusokat a Sivarátri fesztiválhoz kötötték. A Krama irányzat Kasmíron kívül is népszerűvé vált Guhyakali istennő imádataként, és szövegeiket a mai napig olvassák a Katmandu-völgyben.
A Trika nondulaizmus végül beleolvadt a Kaula kultuszba, mely erotikus és misztikus egyesülésre törekedett Srívidjá istennővel, és a tizenegyedik században került előtérbe Kasmírban. Srívidjá imádatának tanai felülírták a Trika kultuszét, nem kevés mértékben az olyan tanítóknak köszönhetően, mint Jayaratha (1225-1275), Sahib Kaula (1629) és Harabhatta (1874-1951). A Trika hagyományra erős hatással volt a Krama, idővel több Krama istenséget is átemeltek a panteonjukba. A Trikával ellentétben a Krama több évszázadig is fennmaradt az olyan szövegeknek köszönhetően, mint Nityasvatantra Mahanayaprakasikája, melyben a Krama rítusokat a Sivarátri fesztiválhoz kötötték. A Krama irányzat Kasmíron kívül is népszerűvé vált Guhyakali istennő imádataként, és szövegeiket a mai napig olvassák a Katmandu-völgyben.
A fent említett nondualista szektákat tekintik tradicionálisan a kasmíri saivizmus képviselőinek, bár a Saiva Sziddhánta volt a legnépszerűbb csoport ezen a területen a 10-11. században. Igazából az összes saiva kultusz közül az volt a legnépszerűbb abban az időben, amelyikben Svacchandabhairavát és feleségét, Aghoresvarit imádták. Bár egyes bráhmanák még mindig alkalmazzák a nonduális saivizmus egyes meditációs technikáit, a muszlim befolyás hatására nagyobbrészt a feledés homályába merültek a nonduális tantrikus rítusok.
Saiva Sziddhánta
A középkori Saiva Sziddhánta tradíció nem csak az egyik legnépszerűbb és legidőtállóbb saiva megközelítés, hanem sok más, őket követő saiva csoport rítusainak és teológiájának is alapot szolgáltatott. A tradíció a hatodik században keletkezhetett Kasmírban és Közép-Indiában, bár Dél-Indiában is virágzott. A 11-12. századra Tamil Naduban is elterjedt. A Saiva Sziddhánta fenntartotta a régebbi Pasupata különbségtételt az örök szubsztrátumok: a lelkek, Isten és a fizikai világ között. Siva, a legfelsőbb isteni lény az univerzum és a benne tartózkodó, szabad akarattal rendelkező lelkek oki tényezője, míg a Sakti a tárgyi oka. A lelkeket a tudatlanság, karma és májá, a valóság illuzórikus aspektusa köti az anyagi állapothoz. Siva azonban megadja a léleknek azt a képességet, hogy empirikus tudásra tegyen szert, mely viszont cselekvést szül, amely jámbor vagy bűnös lehet.
Ennek a filozófiának a gyakorlati megvalósítása az intenzív odaadó monoteizmus, melyben a legteljesebb istenélménynek a személyes és szerető változatosságot tekintik. A Saiva Sziddhánta három utat tart számon a felszabadulás elérésére: a szolgálatot (csárja), az imádatot (krijá) és a meditációt (jóga). Bármelyik utat választja is a hívő, az elméjét szeretettel kell rögzítenie Sivára az élete minden aspektusában, ha el akarja érni a felszabadulást. Ez az odaadás jelentőségében túlmutat az aszkézisen, a szentírások értelmezésén, és a külsődleges rituálékon is. A felszabadulás ebben a hagyományban azt jelenti, hogy a hívő közvetlenül Sivától részesül isteni tudásban (pratigjána), melynek hatására megvalósítja elválaszthatatlan természetét ez egyedüli istennel, mely azonban nem jelent azonosságot.
A védikus Szamhitákon, Upanisadokon, valamint a 28 Saiva és Rudra Ágamán túl e csoport kanonikus szövegei a Tirumurai és Meykanta-sásztrákat is magukba foglalják, melyek a tizedik, valamint a tizenharmadik és tizennegyedik században született tamil nyelvű költemények és teológiai magyarázatok.Nem kis mértékben a tamil nyelvű írásoknak is köszönhető, hogy a Saiva Sziddhánta a legelterjedtebb saiva irányzat Dél-Indiában és Sri Lankán is.
Vírasaivizmus
A Vírasaivák ("hősies saivák") egy reformista saiva irányzat, melynek jelenleg Karnataka államban mintegy hatmillió követője van. A mozgalom Karnataka és Maharashtra határvonalán született a tizenkettedik században. Másik nevük, a Lingájat ("A Linga hoirdozói") is arra utal, hogy csoportjuk legfontosabb vallásos szimbóluma a Siva-lingam. Tradicionálisan Bászavát (1106-1167) tekintik e mozgalom alapítójának, bár a kortársa, Ekanta Ramayya is lehetett az egyik fő reformátor. Refromációjuk abból állt, hogy elutasították a hagyományos brahmanikus vallásosság fő elemeit, például a templomi imádatot és a kasztok uralkodását. Mint ilyen, e csoport irodalma főleg vácsanákból (a Vírasaiva szentek aforizmikus mondásaiból) áll, és a helyi Kannada nyelven lett lejegyezve.
A Vírsaivák a minősített nondualizmus rendszerét követik, mely egyaránt elfogadja a lélek és Isten közötti különbözőséget és nemkülönbözőséget is. Siva és a kozmikus erő egy, mégis Siva túl van a teremtésén, mely valós és nem illuzórikus. Siva a Saktiján keresztül cselekszik, mely felosztja magát a linga és a guru formájában megnyilvánuló istenné. Emiatt minden Vírasaivának kell, hogy legyen guruja, akit nagy becsben tartanak. A tagoknak lingát kell hordaniuk a nyakukban vagy a karjukon, melyet egy csőben hordanak, hogy mindig emlékeztesse őket Siva jelenlétére. A Vírasaiváknak legalább naponta kétszer tiszeletüket kell ajánlaniuk a lingának. A felszabadulást az odaadás hat fázisán keresztül érhetik el, melynek végső foka az egyesülés Sivával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése