Pasupaták
A pasupaták aszketikus rendje az egyik legrégebbi ismert saiva szekta. A csoport alapítója minden valószínűség szerint Lakulisa ("A buzogány ura") volt, aki a második század elején élt. Négy leghíresebb tanítványa, Kusika, Gárgja, Kaurusa és Maitréja mind saját iskolát hoztak létre. A Pasupaták nagy befolyással voltak a saivizmus elterjedésére Dél-Indiában a 7-14. század között, mert a Kálamukhákkal közösen felélesztették a saivizmust India ezen területén, és ezáltal kiszorították a dzsainizmust és a buddhizmust. A Pasupaták befolyása az északi területeken Gudzsarat, Kasmír és Napál területeire is hatott. Bár a tizenötödik század végére a Pasupata mozgalom gyakorlatilag kihalt, tanításai ma is ismertek, főleg két fennmaradt szövegüknek, a Ganakárikának és a Pasupata Szútrának köszönhetően.
A Ganakáriká öt szintet ír le az Istennel történő spirituális egyesülés felé haladva, melyek mindegyikéhez egy bizonyos folyamat kapcsolódik. A folyamat kezdetén a templomban és a guru társaságában töltött időszak található, majd a gyakorló kilép a nagyvilágba, Végül, az aszkézis elérésével befelé fordítja vallásosságát, hogy elérhesse a teljes egyesülést Sivával. A Pasupata Szútra a szekta öt fő teológiai igazságát taglalja: 1) kárja, vagyis a teremtett univerzum; 2) kárana, vagyis Isten, az univerzum oka; 3) jóga, vagyis az egyéni lélek egyesülése Istennel; 4) vidhi, vagyis szabályok, melyek között az odaadás és az aszkézis gyakorlása is szerepel, és amely elvezet az 5) duhkhántához, vagyis a "szenvedés megszűnéséhez". Mindkét szöveg dualisztikus különbséget tesz a lelkek (pasu), Isten (pati) és a fizikai világ (pása) között, mely világnézetet a Saiva Sziddhánta viszi tovább.
Kápálikák és Kálamukhák
E két középkori szektát a történészek gyakran hozzák összefüggésbe egymással. nem sokat tudunk egyikről sem, mivel nem maradtak fel olyan írások, melyek hozzájuk rendelhetők. A kápálikákról ("koponyahordozókról") szóló információk szerint a csoport Bhairava, azaz Siva legfélelmetesebb formája iránti odaadás kultiválására fektette a hangsúlyt. A lelki erő gyűjtése érdekében a kápálika rend tagjai a Mahávratát, vagyis egy rendkívül nehéz lemondást végeztek, melyet egy bráhmana megőlése miatti vezeklésként szoktak végrehajtani. A szekta az emberi koponyákhoz fűződő szoros viszonyáról híres, ugyanis tagjai koponyát használtak ivó- és koldulóedényként is. A külső megfigyelők számtalan félelmetes rítust tulajdonítanak a kápálikáknak, például az áldozati hús és vér elfogyasztását, bor és kannabisz használatát, szexuális gyakorlatokat és még halottevést is, bár e gyakorlatok valódiságát és elterjedtségét nehéz igazolni.
A Kálamukhák ("fekete arcúak") viszont közelebbi kapcsolatban álltak a brahminikus hagyománnyal. E szektáról főleg a templomok falán fennmaradt feliratok alapján tudunk információkat, melyek szerint a kálamukhák máthákban, vagyis kolostorokban laktak a templomok körül. Sok hagyományt átvettek a Pasupatáktól, és sok mesterüket Lakulisától származtatják. A lingam mély tisztelete és a Kálamukhák nagy száma Karnataka állam területén a 11-13. században arra enged következtetni, hogy a Vírasaivizmus a Kálamukha tradíció megreformált változata lehet.
Najanarok
A bhakti hagyomány első propagálói a hinduizmuson belül a Najanarok voltak. Ez a csoport hatvanhárom emelkedett szellemiségű költő-szentből állt, akik a hetedik században éltek Dél-Indiában. Ezek a bölcsek a társadalom különböző rétegeiből származtak, és az önzetlen, szerető odaadást, valamint a spirituális értelemben vett egyenlőség etikáját hirdették. A leghíresebbek: Nancampantar, Tirunavukkaracar, Cuntaramurtti, és Manikkavacakar. Ez utóbbi a Tiruvacakam szerzője, mely Sivát mindenki által imádandó istenségként írja le, de végső soron Dál-Indiához köti. Tirumulart (8. század) tekintik a saivizmus első propagálójának a tamil területeken. Az általa összeállított Tirumantiram a Saiva Sziddhánta rendszer fő forrásműve. E szentek által leírt himnuszok mély, érzelmekkel teli szeretetről szólnak Siva iránt az ő személyes formájában. Tizenegy gyűjteménybe rendezték őket egy tamil puránával, a Perija Puránával egyetemben. Az első négyet Thevaramnak nevezik, és a tamil saiviták szerint a spirituális jelentőségük a Védákéval vetekszik. A Najanarok a tamil kultúra jellegzetességeit sok helyütt beleszövik himnuszaikba, így egyéni folklór-színezetet kölcsönözve műveiknek. A tamil hívek nem csak e költők dalait éneklik a mai napig, hanem a képeiket is szentként imádják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése