Tisztíts meg minket úti porainktól
Kinti ártóinktól, benti gátjainktól
Miközben ezt énekeltük, elgondolkodtam, hogy valóban van-e különbség a külső ártók és a belső gátak, akadályok között? A hétköznapi valóságban persze praktikusan így gondolkodunk, de azért a kettő szorosan összefügg. A "külvilágból" érkező ártó szándék, ellenségek, akadályok általában a belső történéseink kivetülései, az Univerzum vagy a karmánk reakciói azokra a folyamatokra, amelyek a saját belsőnkből, tudatunkból indulnak ki. Ez a külső-belső ellentmondás vagy éppenséggel a kettősségek fölé emelkedés végigkísérte ezt a mai dobkört, legalábbis számomra. Oguz arról beszélt, hogy a téli napforduló az évkör végét jelenti, és ekkor érdemes átvirrasztani az éjszakát. Az éj első felében az eddig eltelt év, életszakasz dolgait érdemes lezárni és útjára engedni, míg az éj második felében, a hajnal közeledtével meg kell nyitni a tudatunkat az új dolgok felé, melyek az új évben, a közelgő időszakban várnak ránk.
Az első gyakorlat az "éneklő sámán" volt. Oguz azt mondta, hogy az idők hajnalán nem csak a törzs egy kiválasztott tagja samanizált, hanem mindenki részt vett benne, és most ezt fogjuk csinálni. Itt egy nagy körbe álltunk, és mindenki ökölbe szorította a kezét, mintha egy-egy medvefog lenne benne. A kezünket a mellkasunkra tettük, a fejünket hátrahajtottuk, és úgy lélegeztünk, kilégzéskor kiadva a hangokat, amik jöttek, várva a Fényt. Oguz dobolt, és én már az elején berévültem. Először egy háromágú fát pillantottam meg a sötétben, melynek az ágai szivárványszínben ragyogtak a sötét háttér előtt, és hullámoztak, mintha tűznyelvek lennének. Utána ez az egész átalakult egy fekete puma vagy jaguár fejévé, az orra és a szemei színes fénnyel ragyogtak. Majd jött egy hatalmas medve, és mindannyiunkat bekapott, akik itt ültünk a szobában. Miközben egyenként a szájába vett és megevett minket, nem a félelem érzése kerített a hatalmába, hanem inkább a menedék érzését sugározta, mintha azt mondogatná magában közben: "Úgy szeretlek, majd' megeszlek!"
Amikor mindannyiunkat megevett, egy nagy barlangban találtuk magunkat, ami igazából a medve gyomra volt. Tüzet raktunk a barlangban, és biztonságban éreztük magunkat, nem éreztük szükségét semminek. Ettünk, ittunk, énekeltünk, ha sírtak a gyerekek, akkor elringattuk őket. Aki elkezdett aggódni, hogy mi lesz velünk, ha az idők végzetéig itt kell maradnunk, annak segítettünk révült tudatállapotba kerülni, és akkor megértette, hogy a Kint és a Bent igazából ugyanaz. Ha egy családban vagy az emberek körében van szeretet és gondolnak Istenre, akkor mindenük megvan, és nem csak magukon segítenek ezzel, hanem az egész világon. A törzsünknek nem egy ember volt a vezetője, hanem felváltva vettük át a vezető szerepét és inspiráltuk a kört.
Egy idő múlva, ahogy énekeltünk és szálltak felfelé a hangok, hirtelen valami betörte a barlang tetejét, és egy sas volt ott, ekkor mindannyiunk lelke a sassal együtt kiszállt és elrepült a Felső Világba, de ugyanakkor ott is maradtunk a barlangban. Rájöttem, hogy ez a barlang a jurta, az első emberi hajlék prototípusa, és mindenhol a földön ilyen hasonló jurták vannak és ott is együtt ünneplik az emberek a Fény eljövetelét.
A második feladatot ülve kellett végezni. Vissza kellett keresni a legelső élményünket a karácsonyról. Én ráhangolódtam a kristálykoponyámra (róla majd még írok, egyelőre még a tesztelési fázisban vagyok), és visszarepültem az időbe körülbelül hároméves koromra. Moszkvában voltam, és egy nagy fenyőfát láttam, amin színes papírcsíkokból összeragasztott "láncok" voltak a díszek, és nagyon régi típusú karácsonyfaégők égtek rajta. A szaloncukor nem divat az oroszoknál, úgyhogy az nem volt rajta. Volt egy nagy Télapó is, hosszú fehér szakállal, piros kabátban és nadrágban, és nagy fekete csizmában. Volt egy zsákja, és abból finom csoki-cukorkákat osztogatott a gyerekeknek. A szüleimet viszont nem láttam sehol.
Utána úgy látszik, hogy valamelyik előző életembe mentünk vissza. Ehhez hasonló kép már bevillant korábban. Egy barlangban ülök, valahol fent Északon, és áldozatot végzek a tűz mellett, valamiféle varázsló lehettem. Különböző növényeket és állati belsőségeket dobálok a tűzbe, és éneklek, hogy az istenek hozzanak bőséget a következő évre. Itt is egyedül voltam.
A harmadik kép valószínűleg még korábbi életemből származik: Egyiptomban végzünk áldozatot, szintén a téli napforduló alkalmával gyümölcsöket, virágokat, bort ajánlunk fel a Napistennek és a többi istennek. Itt már nem voltam egyedül, papok és papnők vettek körül, akik szintén részt vettek a szertartásban.
A harmadik feladat az volt, hogy most hangoldójunk rá a Karácsony üzenetére, és Oguz elkezdett énekelni. Ekkor nekem a Csodaszravas jelent meg, akinek a szőrei közé bele volt kapaszkodva a nemzetségünk összes tagja, a hunok és a magyarok is, sokkal többen voltunk, mint most a Kárpát-medencében, lehettünk vagy ötvenmillióan. A Csodaszarvas nagy szökkenésekkel indult el felfelé a Tejúton, a jobb szeme a Nap volt, a bal szeme a Hold, az agancsai körül pedig számtalan csillag szikrázott, mintha karácsonyfaégők lennének. Addig, addig vágtattunk, míg végül mindannyian a Fénybe értünk.
Ezután jött egy olyan feladat, hogy le kellett feküdni, és megkeresni egy ismerős fát, átölelni, és megkérdezni tőle, hogy mi a karácsony lényege. Ekkor már nehezen tudtam koncentrálni, és bér megvolt, hogy melyik fához akarok menni, és el is indultam a farkasom hátán, de valahogy nem értem oda, lehet, hogy elaludtam. Valójában úgy érzem, hogy a kérdésre a választ már megkaptam az előtte lévő éneklés alatt, így ebben a gyakorlatban már nem érkezett új látomás.
Minden esetre leszűrtem azt, hogy nagyon kell szeretni mindenkit, azt is, aki közel áll hozzánk, és azt is, aki távolabb, mivel sok ember azért magányos és szomorú, mert még valósnak gondolja a korlátokat a külvilág és a belső világa között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése