Eléggé fáradtan érkeztem a mai dobkörre, a sok feladat mostanában leterhelt. Ezt meg is fogalmaztam a kezdő körben, hogy most már szeretném, ha ez a mozgalmas időszak lezárulna, és egy kicsit letisztulnának a dolgok. Még a kezdő kör előtt megjelent előttem egy csendes, hóval borított út egy téli erdőben. A Nap sugarai szikráztak a hókristályokon, és vágni lehetett a csendet. Valószínűleg erre vágyom most, és a dobkörre való megérkezés mindig egy megnyugvást szokott hozni. Az első feladat az volt, hogy hanyatt fekve el kellett képzelni egy kutat, és belenézni a vízbe, megnézni a tükörképünket. Vagy egy kérdést kellett megfogalmazni, vagy pedig a születésünkre kellett vissza"emlékezni". Nekem nehezemre esett ráhangolódni a gyakorlatra, pedig azt a kutat képzeltem el magamban, amelyik Oguzék házának udvarán áll. Végül a víztükör helyett mintha egy négyszögletes képernyőt láttam volna, és azt láttam, ahogy anyám szül. Mivel fáradt voltam, nem volt olyan tiszta a látomás, de azt láttam, mintha megindították vagy gyorsították volna a szülést. Utána tovaúsztak a képek, és én igyekeztem a kérdésemre koncentrálni: "Mi dolgom van Sivával?" - ezt kérdeztem meg, mert az elmúlt napokban többen is megkerestek Siva imádatával kapcsolatban. Válaszképpen megjelent az Úr Siva, és a szigonyát tolta oda az arcom elé. Nem rázta fenyegetően, de mintha azt mutatta volna, hogy a szigony szimbolikájában rejlik a válasz. Ennek majd utána kell hogy nézzek.
A szünet után egy másik feladat következett: a lélekkísérés. Az egyik dobkörösnek az anyukája bekerült az intenzív osztályra, és egy közös gyógyítást végeztünk az érdekében, hogy segítsük visszatérni a fizikai egészséghez vagy esetleg átlépni a következő létbe, ahogy majd eldönti. Ökölbe szorítottuk a kézfejeinket, és a halántékunkhoz nyomtuk. A könyököket a levegőben kellett tartani. Körbe álltunk az oltár körül, Oguz elkezdett dobolni, mi pedig lecsatornáztuk az energiát, és az oltáron keresztül küldtük a betegnek. Az orron keresztül kellett belélegezni, a szánkon keresztül pedig ki. Erre a gyakorlatra hamarabb sikerült ráhangolódnom, mély torokhangok jöttek ki belőlem kilégzésnél, miközben Oguz egy érdekes háromnegyedes ütemet ütött, amire egy kicsit ringatóztam is.
Megjelent előttem a beteg, és úgy tűnt, mintha az összes energia, amit továbbítunk, a fénylő hajkoronájába ment volna, ami egyre jobban világított és egyre hosszabb lett. Végül egészen a lábáig ért már, és beborította a fényével. Ez volt a ruhája. Úgy láttam, mintha egy hajón ülne, és a hajón ott volt még valaki, valószínűleg Oguz, mert egy fénylő dob volt a kezében. A hajó csendesen siklott az éjfekete vizen, és az általunk küldött energia mintha két fénykötéllé vált volna a víz alatt, amelyeken a hajó tovahaladt, mint két sínen. Egy kis dallam kezdett kialakulni a hangomból, bár szerintem csak én hallottam, mert halkan mormogtam csak. De egészen hosszúk lettek a kilégzéseim, belégzés szinte alig volt. A gyógyítás vége felé kettőt kellett lépni a kör közepén lévő oltár felé, és egyre gyorsabbá vált a dobolás, meg a légzés is. Ekkor azt éreztem, mintha én lennék Siva fény-szigonya, a két karom és a koronacsakrám a három hegye, a törzsem és a lábaim pedig a nyele voltak. Végigáramlott rajtam az energia, és láttam, ahogy a hajó körül egyre jobban kivilágosodik minden, míg végül belehajóztak a Fénybe. Nem tudom, hogy meggyógyul-e az illető, azaz prána formájában kapja meg a fényt, hogy tovább élhessen, vagy pedig "dimenziót vált", de úgy érzem, hogy a csoportos lélekkísérés sikeres volt. Köszönöm a mai élményt is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése