A bejegyzés címében azért szerepel a 80, mert nagyjából ekkora kort érhet meg reálisan a mai "fejlett" társadalom tagja, és meglehet, hogy ennek jó részét magányban éli le. Emellett nem akartam egy az egyben átvenni G.G.Marquez könyvcímét. Az alábbi eszmefuttatásomhoz Belinda Gore "The Ecstatic Experience" könyve adta az indíttatást. A szerző azzal foglalkozik könyvében, hogy ősi kultúrák szobrain, agyagedényein, barlangrajzokon található testtartások segítségével hogyan tudunk elérni különböző transzállapotokat a sámándob vagy csörgő hangjára. A téma rendkívül érdekes, és a jógához is kapcsolódik, hiszen az ősi jógapózok tudatmódosító hatása is vitathatatlan. De erről majd később fogok írni, először szeretném alaposabban körüljárni a témát.
Visszatérve a magány témájára, Belinda Gore leírja egy utazását egy ősi maja sziklaváros romjaihoz. A városka főterén a kelő nappal együtt elvégeztek egy sámánszertartást, és ő transzállapotba került, ahol találkozott szellemi vezetőjével, a Jaguár Pappal. Nem csak azért volt ez meghatározó élmény számára, mert az első transzélménye volt és első találkozása a nem szokványos valóság lényeivel, hanem azért is, mert egyidejűleg rájött, hogy milyen mértékű magányba és elszigetelődésbe volt belesüppedve eddigi élete során, és ezt mennyire feloldotta a transzélmény. Ezek alapján megalkotta azt az elméletét (amit sok más kutató is oszt), hogy a mai modern ember pszichés bajainak, depressziójának és függőségeinek egyik fő oka a magány és az eksztatikus élmények hiánya. A törzsi kultúrákban az emberek (a törzs tagjai és azon belül a családtagok) egymásra voltak utalva a túlélés érdekében, és ezért összetartottak, támogatták egymást a gondjukban-bajukban. Mára ezek a támogató rendszerek javarészt eltűntek. A felnőtt gyerekeknek sokszor nyűg az idős és beteges szülők gondozását megoldani, és úgy érzik, hogy kevés segítséget kapnak a szülőktől az unokákkal való foglalkozáshoz. Mindenki dolgozik, egyre több időt töltve távol a családjától, vagy ha nem dolgozik, akkor általában képtelen ellátni a családját. Már akinek egyáltalán van családja. Mert a mai világ nem teszi szükségessé azt, hogy legyen családunk, gyerekünk, elég az is, ha termeljük a GDP-t és fogyasztunk. Így aztán, magánytól sújtva és depressziósan attól a gondolattól, hogy az életünk igazából nem számít senkinek, könnyen belecsúszunk a függőségekbe, azokba menekülünk a való élet sivársága elől.
A függőség súlyosabb példái helyett most nézzünk meg egy nagyon gyakori példát: a TV- internet- és közösségi média-függőséget. Ez eltereli a figyelmünket a saját belső magányunktól, mert foglalkozhatunk az ismerőseink vagy a celebek életével, sőt, hellyel-közzel a saját magánéleti problémáinkat is megoszthatjuk a közösségi felületünkön, és még reakciókat is kaphatunk rájuk. Ezek azonban pszichológiai értelemben nem helyettesítik a valós, felelősségen, empátián és bizalmon alapuló kapcsolatokat, ahol nekünk számít a másik, és mi is számítunk neki. Ezen túlmenően azonban a törzsi kultúrák tajiai is tisztában voltak vele, hogy a lelki egészség megóvása érdekében a közösség minden tagjának időről időre ki kell lépnie a hétköznapi valóságból és valamilyen formában kapcsolódnia kell Istenhez, a Transzcendenshez. A legjobb az, ha ezt a kapcsolatot egy eksztatikus transzélmény formájában kapjuk meg, mely közben ki tudjuk zárni a múlttal és a jövővel kapcsolatos zakatoló gondolatokat, és a jelen pillanat fókuszán keresztül át tudunk lépni az időtlen valóságba, a szellemi birodalomba.
Krisna-hívőként nekem és sokunknak az éjszakába nyúló ének és tánc biztosította mindezt, mostanában pedig, amióta a sámántechnikákkal foglalkozom, igyekszem minél több embernek lehetőséget biztosítani a személyes átélésre a hangfürdők, sámándobos utazások vagy a transzlégzések során. Amikor az ember igazán beleengedi magát a folyamatba, és hajlandó elengedni az akaratlagos kontrollt, akkor valóban mély belső tisztulási és transzformációs folyamatokat tud megélni, terápiás és spirituális élményekkel gazdagodva. Sokszor olyan tudati tartományok előtt hullanak le az önkorlátozó hiedelmeink blokkjai, amikre egyáltalán nem is számítottunk.
Én is úgy érzem, hogy az eksztatikus transzra mindenkinek szüksége van, ráadásul mindezt el lehet érni pszichedelikus hatású növények nélkül is. Persze ha valaki úgy gondolja, hogy hívják ezek a tanító növények, és a megfelelő előkészítésen is keresztülmegy, akkor elképzelhető, hogy hasznát veszi, mint ahogy több ezer éve teszik a sámánok is a világ különböző pontjain. Azt látom azonban, bár most nem a hallucinogén anyagok használata a téma, hogy sokan ezt is csak kíváncsiságból, vagy az érdekesség kedvéért próbálják ki, és igazán nem tudják megkapni a benne rejlő spirituális hasznot, mivel nem tudatosan, hanem csak fogyasztóként, élvezőként állnak hozzá a dologhoz. Ez persze egy sámándobos vagy transzlégzéses élmény esetében is igaz, mert van, aki túl lusta ahhoz, hogy az átélt dolgokat feldolgozza és beintegrálja az életébe. De a lehetőség ott van, és ha nyitottak vagyunk, akkor a szellemi erők a megfelelő irányba fognak hívni bennünket, bármilyen furcsa vagy társadalmilag nem elfogadott legyen is az önismereti út, amelyet bejárunk.
Amikor sikerül igazán mély kapcsolatot létesíteni saját belső világunkkal, akkor és csak akkor nyílik meg a lehetőség arra is, hogy másokkal való kapcsolatunk mélységei is kezdjenek feltárulni. Az első dolog, amit az ember megtanul az eksztatikus úton, hogy nem lehet semmit sem erőltetni vagy minden áron irányítani, bele kell kerülni a flow-ba, és az majd eljuttat a megfelelő helyre. A második dolog pedig az, hogy tiszteletben kell tartani minden más élőlény szabad akaratát, akár emberről, akár állatról, növényről vagy szellemi segítőről van szó. Amíg ezt nem tanultuk meg, a kapcsolatainkat sem fogjuk tudni az önkéntesség és az önzetlen szeretet, a feltétel nélküli elfogadás alapjára helyezni. Ezeket az érzelmeket is gyakorolni kell minden nap, de erről majd a következő blogbejegyzés fog szólni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése