Elkezdtünk lélegezni és mozogni, az első fél óra állva szokott lenni. Amikor lekapcsolták a villanyt, és már nem zavartak a szemhéjamon keresztül beszűrődő fények, egy beavatási szertartás kellős közepében találtam magamat, valamilyen indián törzsnél, sok ezer évvel ezelőtt. Egy hatalmas totemoszlop magasodott a kör közepén, és egy férfi volt odakötözve hozzá. Emberáldozat volt készülődőben. Azt éreztem, hogy én vagyok az áldozati ember, a sámán, aki a tüzet készült meggyújtani, a törzsfőnök, és a törzs népe is egyszerre, akik a tűz körül csoportosultak. Valahogy egyik helyzet sem tűnt borzasztónak, úgy éreztem, hogy mindenki kötelességből cselekszik. Pedig a bensőmben erős ellenérzések vannak az erőszak minden formája ellen, az emberáldozat pedig azt hiszem, kimaxolja ezt a fogalmat. Az első prekoncepció, vagy tabu itt omlott le. Végül dominánsan a törzsfőnök szerepében éltem meg ezt az eseményt, akinek a beavatási szertartása zajlott éppen. Miután a varázsló meggyújtotta a tüzet, a lángok között kellett odamennem az élő emberhez, ki kellett vágni a szívét, és a vérével meglocsolni a varázslót, majd meg kellett ennem az egészet. Ekkor megjelent a Nagy Szellem a fejünk felett, és egy villám csapott belém, amibe nem haltam bele, csak elájultam. Megeredt az eső, ami annak volt a jele, hogy a Nagy Szellem elfogadta az áldozatot. A törzs tagjai a varázsló vezetésével egész éjszaka táncoltak a tűz körül, míg én ájultan feküdtem. Majd egy beavató barlangba vonszoltak, ahol már csak a sámán volt jelen, és valamilyen hallucinogén hatású főzetet töltött a számba.
Miközben dobolt, erőállatok kezdtek gyülekezni körülöttem, egy medve, egy farkas, egy sas, egy párduc és egy krokodil. Az állatok táncoltak körülöttem, majd rám vetették magukat, és belakmároztak a különböző testrészeimből. A medve a karjaimat ette meg, és erős, legyőzhetetlen karokat kaptam helyettük. A farkas a lábaimat rágta le, és helyettük fáradhatatlan lábakat kaptam a harchoz. A sas a belső szerveimet lakmározta be, és áthatolhatatlan törzset adott helyette. A párduc a fejemet ette meg, és helyette erős, kifinomult érzékszerveket kaptam. A krokodil a csontjaimból szívta ki a velőt, és törhetetlen csontokat kaptam tőle. Az erőállatok utána bejelentették, hogy meg kell küzdenem az őseimmel, az összes előző törzsfőnökkel, és csak akkor leszek magam is azzá, ha mind felett győzedelmeskedek. Az egyiket kézitusában kellett legyőzni, a másikat dárdával, a harmadikat nyíllal, a negyediket rejtőzve kellett meglepni, és mindegyiktől kaptam valamilyen legyőzhetetlen fegyvert vagy képességet, ami kellett a harchoz és a törzs vezetéséhez. Miután az összes előző törzsfőnököt legyőztem, együtt elszívtuk a békepipát. Ez volt a jele annak, hogy az ősök elfogadtak, és méltónak találtak a törzs vezetésére. A beavatási révület napokig tartott, és a végén a sas felrepített a Nagy Szellemhez a hátán, de amikor elindultunk, olyan volt, mintha valami béklyó a földhöz kötötte volna a sast a lábainál fogva. Egy darabig csak köröztünk egy magasságban, mire végre kiszabadult a kötél fogságából, és valóban felértünk a legmagasabb égbe. Ott a Nagy Szellem közölte, hogy nyolcvan éves koromig fogom vezetni a törzset, és addig egyetlen harcos sem fog tudni legyőzni, majd még húsz évig kell tanulnom a varázslók tudományát, és a törzset fogom szolgálni a bölcsességemmel.
A transzlégzés előtt megfogalmaztam egy témát: szeretnénk minél előbb saját házat venni. Ez valahol most jött elő az utazásban, ugyanis törzsfőnökként nem csak a háborúkat és a vadászatot vezettem, hanem a falu építésében is részt vettem. Saját kezemmel építettem tágas sátrat a családomnak, a póznákat, a bőröket, mindent én készítettem hozzá. Utána váltott a kép, és már jurtát állítottam, olyan nagyot, hogy a három feleségem és a nyolc gyerekem is kényelmesen elférjen benne. Majd középkori jelenet következett, itt molnár voltam, és kövenként építettem a házat a feleségemnek és a gyerkeimnek, őröltem a gabonát, műveltem a földeket. Mindent a saját kezemmel kellett előállítani.
A következő jelenet az utazásban a Mer Ka Ba meditációhoz hasonló folyamat volt, amiről csak tegnap olvastam az Élet Virága könyvben. Két nagy fénytetraédert kell megjeleníteni a testünk körül, az egyik csúcsával lefelé néz, a másik pedig csúcsával fölfelé. A légzéssel együtt hat körben kell lefelé nyomni a szennyeződéseket a tetraéder csúcsa felé, majd a Földanyába. Mindegyik körben valamilyen negatív tulajdonságot toltam bele a földbe. Ezután egyesíteni kell a központi energiavezetékben a pránát és az apánát, és ezek szikrázva találkoznak össze a köldök magasságában. Itt a légzésünkkel egy fénygömböt kell létrehozni, mely egyszer csak szétpukkan, és még egy gömb lesz belőle a testünk körül. Ezt az egészet fel kell emelni a felső szívcsakrába. Amikor idáig jutottam a meditációban, egy buddhista mantrát énekeltek a zenészek, és hirtelen Buddhaként láttam magamat.
A második prekoncepció itt omlott le, mivel én korábban mindig azt tartottam, hogy a buddhista meditáció az ürességről és a magunkkal való foglalkozásról szól. Ebben az állapotomban azonban megtapasztaltam, hogy az egész testem pulzál, mint egy nagy buborék, és belélegzem a világ szenvedését, majd kilélegzem a szeretetet. A bódhiszattvák tehát nem a maguk üdvözülése érdekében meditálnak, hanem hogy megkönnyítsék az emberiség terhét és szenvedését. A szeretet egyre jobban kiáradt belőlem, és megéreztem a krisztusi szeretet minőségét, méghozzá úgy, hogy saját magamat láttam Krisztusként. Itt is leomlott egy prekoncepció, egyrészt Krisztus egyedülállóságát illetően, vagyis hogy Ő isten fia és tökéletes, míg mindenki más gyarló és esendő, illetve azt illetően, hogy nekem semmi közöm Krisztus személyéhez.
A krisztusi minőséget, a feltétel nélküli szeretetet ugyanis mindenki meg tudja élni, ha elengedi az egó által kreált korlátokat. Azt láttam, hogy az összes előző bölcs szeretete sűrűsödött össze Krisztus személyében, és ő szétosztotta a szívét tizenkét részre, és átadta szeretetét az apostoloknak, mielőtt a keresztfára ment. Tudta, hogy ez az áldozat elkerülhetetlen, és mindenkinek önmagát kell feláldoznia az önzetlen szeretet oltárán. Amikor a keresztfára voltam kötve, akkor a négy szeg a testemet kötötte a négy elemhez, de a szívem teljesen nyitott volt. A lándzsákat, amiket a szívembe döftek, a szeretet virágaiként fogadtam el, és egyáltalán nem okoztak fájdalmat. Tudtam, hogy teljesen meg kell halnom, mert csak akkor lesz teljes az áldozat. A Szűzanyára és az Öregistenre gondoltam, akik mint a két pólus, mindig fel tudtak tölteni a végtelen szeretettel, és ez mindmáig így van. Amikor meghaltam, és levettek a keresztfáról, sírkamrába tettek, és ott voltam három napig, meditációban. Majd feltámadtam, és kisétáltam a sírkamrából, hogy elmélyítsem mások hitét bennem. Ezután dimenziót váltottam, mert véget ért a küldetésem a földön. Mindezt első szám egyes személyben írtam le, mert így éltem meg, persze nem azt akarom mondani, hogy én vagyok Krisztus reinkarnációja, hanem inkább azt, hogy ezt a minőséget és áldozatot mindenki megtapasztalhatja, mert Krisztus azért jött el, hogy ezt tanítsa. És nem azok őrzik a szeretetét a szívükben, akik egyházi főméltóságok lettek, hanem azok, aki egyszerű szívvel szeretik Istent és minden teremtményét.
Hirtelen elhallgatott a zene, elhaltak a hangok, mit a lenyugvó nap utolsó sugarai. Vissza kellett jönni. Még nem voltam kész rá, de igyekszem megőrizni a feltétel nélküli szeretet fontosságát a hétköznapi életben is, amikor az embert magával húzzák a földi dolgok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése