Elérkezett a sámántanfolyam második napja, bár én már az elsőn is eléggé kifáradtam, és álomtalanul aludtam reggel hétig. Egy kis reggeli után belefogtunk az első gyakorlatba, ami a hangsátor volt. Ezt már végeztük dobkörön, a lényege az, hogy mindenki feláll egy körbe az oltár körül, és hangszeren játszik, valamint hangokat ad ki. Egy idő múlva a hangok egy hagsátorba olvadnak össze, és erős gyógyító erőteret hoznak létre. Én is elkezdtem dobolni a többiekkel együtt, majd az énekhangomat próbálgattam. Először a magasabb és mélyebb torokéneket próbáltam, majd valamiért az jutott eszembe, hogy a csakrákhoz próbáljam igazítani a hangrezgésemet.
Az alsó csakrával kezdtem, és megkerestem azt a mély hangot, aminél a leginkább éreztem, hogy rezonál a csakrával. Azután felfelé haladtam, a szexcsakránál, majd a köldökcsakránál adtam ki erőteljesebb hangot. A szívcsakránál és a torokcsakránál egészen sajátságos dallamok jöttek elő, de a torokcsakra, mint mindig, nehezen ment. Eleve az énekelésnél is hamar el szokott menni a hangom. A harmadik szem-csakránál valamiféle búgás jött elő, amely az egész fejemet betöltötte és megrezegtette, a koronacsakra frekvenciáját pedig mér nehéz volt elérni, valahogy túl magasnak tűnt. Utána visszatértem a torokcsakrához, és már erőteljesebben ment az ének, de megismétlődött nagyjából ugyanaz a dallam és hangnem, mint az előbb, amikor ott jártam. A hangsátor után közvetlenül jött egy páros gyakorlat, ez pedig diád gyakorlat volt.
Ennek a gyakorlatnak az a lényege, hogy választunk egy párt magunknak, leülünk vele szemben, meggyújtunk egy gyertyát kettőnk között, egymás bal szemébe nézünk, és felváltva azt kérdezzük egymástól, hogy "Mondd meg nekem, ki vagy te?", majd azt válaszoljuk, ami legelsőre jön. Nem egy könnyű gyakorlat, be is voltam parázva tőle, amikor a szobatársam mondta este, hogy ez lesz ma. De mire odaértünk, sikerült letenni a paráimat, és nyugodtan néztem a partnerem szemébe, akivel a gyakorlatot végeztük. Miután az összes közhelyet elpufogtattam ("lélek vagyok, jelenlét vagyok, a tudatosság vagyok, stb."), az elménk elkezdett vándorolni hegyen-völgyön, az univerzumban, a három világban, és különböző természeti jelenségekkel azonosítottuk magunkat, valamint különböző minőségekkel, tulajdonságokkal, feladatokkal. Amikor éppen kezdtem volna már elszállni az abszolutizáló megfogalmazások irányába, valami mindig visszarántott az esendőség és tökéletlenség szintjére, így ezt az oldalamat is tudatosítani kellett. Bennem nem annyira kavart fel érzelmeket vagy traumákat ez a gyakorlat, hanem inkább a téren és időn túli, "maradandó" fogalmakba igyekeztem kapaszkodni. A "flow" élmény hullámokban jött, néha elakadtunk, és elfelejtettük feltenni a kérdést egymásnak, vagy csak bambultunk a másik szemébe. De nekem sokszor volt olyan is, hogy már előre legyártottam a válaszokat a következő körre, csak hogy biztonságban érezzem magamat. Persze egymés rezgésére, válaszaira is réhangolódtunk, és volt, amikor az vitt bennünket újabb és újabb irányokba. Ezt a gyakorlatot többféle kérdéssel is el lehet végezni, úgyhogy majd lehet, hogy még előveszem valamikor.
A megosztó kör után ismét egy fekvő sámándobos utazás következett. A feladat hasonló volt, mint tegnap, hogy menjünk le a lejáratunknál az alsó világba, keressük meg az erőállatunkat, és tegyünk fel neki egy kérdést. Az én kérdésem az volt, hogy "Mi az a része a személyiségemnek, amit nem tudok elfogadni?" Ez alkalommal sikerült majdnem végig benne maradni a koncentrációban, és nem aludtam el. Ismét felkerestem a tegnap talált lejáratot (lásd a felső képen), és hívtam a farkasomat. Most nem is egyedül jött, hanem egy egész falkával, és együtt indultunk lefelé a lejáraton. Nem voltak lépcsők, hanem enyhén lankásan mentünk lefelé. Majd kiértünk egy erdei tisztásra, ahol egy terített asztal várt bennünket mindenféle finomságokkal megrakva. Már mindannyian frakaséhesek voltunk, de amikor rá akartuk vetni magunkat az ételre, akkor eltűnt az egész. Az egyik régi parám az, hogy nem jutok elegendő ételhez, bár ezt mostanában azért sikerül egy kicsit letenni.
A második jelentben hirtelen egyedül maradtam az erdőben, az egész falka eltűnt mellőlem. Ugyanaz a kellemetlen félelem és bizonytalanság fogott el, mint tegnap az erdőben, amikor mindenki eltűnt, és nem tudtam, hogy visszajönnek-e. A magánytól való félelem szintén valós parám. A harmadik jelenetben az avaron feküdtem, szemmagasságban voltak a lehullott falevelek. Tudtam, hogy meghaltam, és ott marad a testem, hogy lassan átadja magát az enyészetnek. A halálfélelem is nyilván ott van még bennem, de ez alkalommal igazából nem a félelmeimre voltam kíváncsi, hanem arra, hogy vannak-e olyan vonásai a személyiségemnek, amikről nem vagyok hajlandó tudomást venni. Ekkor egy kis szünet után egy földalatti tóhoz értünk, amely mögött egy ajtó volt. Tudtam, hogy egy sárkány van az ajtó mögött, és meg kell küzdenem vele. Az ajtó tetején volt egy nyílás, és azon kidugta a középső fejét, de olyan volt, mintha egy kalodába lenne bezárva. Szóval egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Végül fogtam a kardomat, és egy suhintással levágtam a fejét, mert tudtam, hogy meg kell ölnöm. A levágott fej a lábaimhoz esett, és a nyakában lévő erekből különböző dolgok folytak ki: önzés, egó és kétely. Utána a farkasommal együtt ihattunk a tó vizéből, és hirtelen kikerültünk a föld alatti barlangból, és az égen kezdtünk nyargalni. Fénysávok voltak az égen egymás alatt, mint a zebra csíkjai, és egyikről a másikra ugrottunk, egyre nagyobbakat. Majd a farkasom el is tűnt, és a sárkányom jelent meg, aki hátulról szokott átölelni, és vele repültünk.
Ebéd után újabb gyakorlat következett, méghozzá kint a szabadban. Újra fel kellett keresni az erőhelyünket, és felajánlást kellett vinni a szellemeknek. Kaptunk egy csipet pipadohányt, és én vittem egy almát is. Odatettem a felajánlást az Életfám tövében lévő lyukhoz, és doromboltam egy picit. Majd el kellett indulni, és keresni egy erőtárgyat, egy kő, csont, fadarab vagy valamilyen tartósabb tárgy formájában. Ekkor az oroszlánom jött segíteni, aki egyiptomi illetőségű, és mindig valami Egyiptommal kapcsolatos történésben szokott részt venni. Elindultunk a széles úton, mert a nagy oroszlán csak ott fért el, és ő mindig a királyi úton jár. Jó messzire mentünk, és végül átkeltünk a patakon. Nekem közben folyamatosan az járt a fejemben, hogy egy piramis alakú követ kell találnom, mert az lesz az erőtárgyam. A patak túloldalán is kerestem köveket, de nem találtam semmi érdemlegeset. A patakmederben végül találtam néhány érdekesebb formájú követ, de nem éreztem azt, hogy bármelyik hívna. Ugyanakkor azt sem tartottam elfogadhatónak, hogy "zsákmány" nélkül térek vissza. Végül, amikor elengedtem ezt a dolgot, hogy esetleg kudarcot vallok, és üres kézzel fordulok vissza, akkor találtam egy nagyon szép részt a patakban, ahogy egy kis tóvá szélesedik ki (lásd a képet), és a patakmederben volt egy nagy lapos kő. Ráguggoltam a kőre, az oroszlán pedig velem szemben állt a patak fölött. Nyugodtan, méltóságteljesen. Megkérdeztem tőle, hogy most akkor mi a teendő, ha már ilyen magabiztosan elhozott idáig. Ekkor észrevettem, hogy az oroszlánom nyakában egy nagy gyémánt-piramis lóg egy aranyláncon. Ezt adta oda nekem, és éreztem a súlyát a tenyereimben. Ahogy ott guggoltam, a kezemben a nem evilági piramissal, elgondolkodtam, hogy hová is tehetném, és végül a dorombomba rejtettem. A doromb már az erőfánál is erősebben szólt, azután pedig még inkább.
Most már úgy éreztem, hogy visszaindulhatok, és visszafelé menet még egy kis piramist is építettem kövekből a pataktól nem messze. Egy másik úton indultam visszafelé, és találtam egy jó kis fahusángot, amiből pedig csörgőbotot fogok készíteni. Így amikor visszatértünk, és mindenki odatette az erőtárgyait az oltárhoz, én a dorombomat tettem oda. Az utolsó előtti gyakorlat ismét egy páros gyakorlat volt. Leültünk egymásnak háttal a párommal, és Oguz dobolt kétszer tizenöt percet. Az első felvonásban én bújtam el az erőállatom segítségével, és a párom talált meg, majd megfordítottuk a folyamatot. Hát itt csak néhány átfedés volt a kettőnk látomása között, de érdekes élmény volt. Én a gizai nagy piramis beavató kamrájába bújtam az oroszlánommal, és három kis piramist hagytam ott jelként az Életfánál. A társam azonban az Életfára mászott fel utánam, és ott kapta el a lábamat. Ezt pont én is érzékeltem a saját meditációmban. Amikor visszatértünk az Életfához, akkor még megfürödtünk az Élet tavában, majd észrevettük, hogy a három kis piramisból tűzoszlopok törnek elő, és megnyilvánult három istenség: Hórusz, Ízisz és Thot. Hórusz a homlokomhoz érintettem a "Hórusz szeme" jelet, Ízisz az orrom alá dugta az ankh-ot, Thot pedig egy hangvillát érintett a fejem búbjához. Azután a páromat is beavatásban akarták részesíteni, de mivel csak hárman voltak, odahívták az oroszlánomat, aki negyedikként leült a szfinx-pózba, és négyen egy fénypiramist hoztak létre körülötte, melynek az energiája átjárta. Később a gyakorlópartnerem a második utazás végén látott is egy piramist.
A második utazásban ő bújt el, mint kiderült, először egy kristály-geódában, majd vízként alászállt a föld mélyére, és végül egy gilisztával megetette magát, az pedig belemászott egy almába. Itt kellett volna megtalálnom őt. Hagyott három jelet nekem, de én nem azokat vettem észre, hanem a következő utazáson vettem részt: Elindultunk az alsó világban a farkasommal, és egy várfal-szerű képződmény mellett haladtunk el, ahol láttam egy kivilágított ablakot. A szobában egy szerzetes térdelt egy komód előtt, és imádkozott. Ebből arra gondoltam, hogy a partnerem valamilyen templomban rejtőzködhet. Tovább indultunk kelet felé, és egy fakeresztet találtunk az erdőben. Innen gondoltam, hogy keresztény templomban kell keresni. Végül a harmadik jel egy kehely alakú, félkörös koszorú volt az erdőben, amiről Babba Máriára asszociáltam, és az ő templomába indultunk. Mint utóbb megnéztem az interneten, Csíksomlyóban van a templom ebben a világban. Amikor odaértünk, jó alaposan körülnéztem az oltár körül, de nem találtam ott a páromat, majd az orgonasípok felé fordultam, és felfedeztem, hogy összement, és bebújt az egyik orgonasípba. Ott Ómozott, és élvezte, ahogy visszhangzik a síp. Én is bebújtam egy-két sípba, doromboztam és torokénekeltem odabent, majd visszaindultunk az Életfához. Ott aztán nagy játék kezdődött, mindkettőnkben felébredt a belső gyermek. Ugrándoztunk, cigánykereket hánytunk, liánokon hintáztunk, kavicsokat dobáltunk, és az erőállatainkat ugrattuk veszőkarikákon keresztül. Utána hallottuk Oguz visszahívó dobhangját. A párom az első utazásban látott egy Szűz Mária-ikont, és amikor én megtaláltam a másodikban, akkor gyermeknek látott engem. Tehát voltak átfedések, de még gyakorolni kell. Az utolsó dobolásnál a szívünköz tartottuk az erőtárgyat, majd rákérdeztünk, hogyan kell használni. Végül egy záró kör után elindultunk hazafelé, mert eléggé késő lett. Türelmetlenül várom a következő hétvégét januárban, és addig is gyakorlom az eddig tanultakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése