Szombaton este kimentünk egy látomáskeresésre a Mária-fa kápolnához- Pár száz évvel ezelőtt néhány falusi gyerek Mária-jelenést látott itt az egyik fán, ami napokig megmaradt, és a falusiak is látták, idejöttek gyógyítkozni meg segítséget kérni a Boldogasszonytól. Így hát mi is kimentünk a sötét estébe, és mindenki kiválasztott egy erőhelyet magának a kápolna környékén, majd leültünk egy fél órás csendes meditációra. Én egy nagy, lapos sziklára telepedtem az egyik nagy, régi fa alatt a domboldalon. Miután behunytam a szememet és a térdeimre tettem a felfelé néző tenyereimet, lassan elrévültem a patak csörgedező hangjára. Úgy éreztem, mintha az Istennő megfogná mindkét tenyeremet, és bíztatna: "Ne aggódj, ha úgy érzedd, hogy nem szeretett eleget az anyád, én minden anyában ott vagyok, és mindig veled leszek, mindig gondoskodni fogok rólad." Egy forrás jelent meg a belső szemeim előtt, melyből a Boldogasszony víz-kezei emelkedtek ki. Azt mondta még, hogy a földben is benne van, és ez az egész megélés mintegy az esti Óm-ozás közben átélteknek volt a folytatása. Utána a sötét erdőben bandukoltam a látomásomban, és egy kis házikó ablakából meleg fényt láttam kiszűrődni. Egy fehér hajú öreganyó nyitott ajtót, és kedélyesen behívott. Megetetett vacsorával, fürdővizet készített nekem, majd lefektetett az ágyikóba, és betakart dunyhával. Ha jól emlékszem, még a csillagokkal, illetve a csillagok közötti mély sötétséggel kapcsolatban is volt valami, de az utazás végére úgy látszik bealudtam egy kicsit, mert hirtelen megrándultam, és arra eszméltem, hogy majdnem leestem a szikláról, de Babba Mária szerencsére az utolsó pillanatban felébresztett. Megdobogott a szívem, amikor ráeszméltem, hogy kényelmes erőhelyem előtt egy 4-5 méter mély szakadék tátongott, annyira magasan voltam az előttem elterülő tisztáshoz képest. Miután éppen visszatértem volna a barátságos erdei házikóval kapcsolatos meditációba, sajnos megszólalt a telefon a zsebemben, jelezve a fél óra leteltét. Így hát elővettem a dobomat, hogy visszahívjak mindenkit, majd leültünk egy kis kerek fabódéba, és miután megosztottuk egymással a tapasztalatainkat, énekeltük egy kicsit a Zöld Tárá mantrát.
A vasárnapi nap reggelén megvolt az ászana-gyakorlás, majd egy 45 perces diád-gyakorlat következett. Miután sikerült kialakítani a párokat, leültek egymással szemben, egy mécsest gyújtottak, és egymás bal szemébe néztek. Felváltva kérdezték egymástól: "Mondd meg nekem, ki vagy te?", és válaszoltak, ami eszükbe jutott. Én közben lassan, egyenletes ütemben doboltam. Majd hét lassú dobütéssel zártam le a gyakorlatot. A dobolás közben én is berévültem egy kicsit, és a jelenetben, amit láttam, egy hosszú úton mendegéltem. Hátulról láttam magamat, a hátamon volt a dobom. Lassan átváltott a kép egy domboldalra, ahol felfelé kaptattam, és a dobon kívül most már egy íj és nyílvesszők voltak a hátamon. Még később már ugyanígy láttam magamat hátulról, de egy ló hátán. Úgy látszik, hogy ezeket a dolgokat még meg kell tapasztalnom ebben az életemben. Egy hegyre tartottunk fölfelé, és amikor a ló már nem tudott jönni, gyalog másztam fel tovább, egészen a hegy tetejére. A hegytetőn egy kis mélyedésben megláttam valami fényességet, és amikor leguggoltam, hogy szemügyre vegyem, akkor láttam, hogy egy kristály oktaéder az, amelyben holografikus képek váltakoznak. A segítőim azt mondták, hogy ennek a kristálynak bármikor feltehetek kérdéseket, és meg fogja mutatni a választ, de nem vihetem magammal, hanem mindig el kell jönnöm ide, hogy megkérdezzem. Amikor befejeztük, a megosztó körben volt, aki egészen mély utazásokról számolt be, és volt, aki már az elején megunta, elveszítette a fonalat, és a feladat helyett a párjával már csak egy laza beszélgetést folytattak.
A reggeli után elindultunk az erdőbe, és kerestünk egy szép tisztást. Elmondtam a következő feladatot: induljunk el, és ellazult tekintettel keressünk egy fát, amelyet vonzónak találunk. Teremtsünk kapcsolatot a fával, és kommunikáljunk vele. Én egy sudár, magas és vastag törzsű fát találtam, egy kis odúval a gyökerei között. Amikor leültem a fa alá, akkor üdvözöltem, és játszottam neki egy kicsit a dorombon. Majd meditatív állapotban igyekeztem kapcsolódni vele. A fa azzal kezdte, hogy "Nem hoztál semmi felajánlást? Mondd meg majd a többieknek is, hogy legközelebb ne üres kézzel keressék fel a kedvenc fájukat!" Valóban igaza volt, hozhattam volna dohánylevelet, egy kis kukoricalisztet vagy valamilyen gyümölcsöt is.
Az Életfa-szimbólumon meditáltam, miközben a fa alatt ültem, mint ahogy a többieknek is ajánlottam. Azt láttam, hogy az Életfa törzsében egy hosszú üreg húzódott, abban pedig egy kettős fényspirál jelent meg, mely a DNDS-re hasonlított. Az első kérdés, ami izgatott engem, az volt, hogy lesznek-e még fák a földön az unokáink idejében. Erre azt válaszolta, hogy "Ne aggódj, mi még száz év múlva is állni fogunk!" És mióta vagy itt? Láttad a honfoglaló magyarokat is? Erre azt válaszolta, hogy ő még akkor nem élt, de az ősei igen, és hogy nem voltak honfoglaló magyarok, mert népünk mindig is a Kárpát-medencében élt. Ő is egy falubéli nemesnek volt a szelleme. Azt is kérdeztem, hogyan bírja ki a hideget télen. Azt mondta, hogy nem fázik, és ha én is úgy lelassulok, ahogyan ő, akkor engem sem fog zavarni többé a hideg. Még azt is mondta, hogy azért tud ellenállni minden viszontagságnak, mert nagyon mélyre eresztette a gyökereit, és ott az őseink egész történelme megtalálható. Azt mondta, hogy ha én is szilárdan akarok szembenézni az élet kihívásaival, akkor meg kell ismernem őseim tudását és hagyományait, mert így lesznek mély gyökereim. Amikor befejeződött a meditáció, építettem egy kis tornyot kövekből a gyökerei közé, ha már nem vittem felajánlást, és hazahoztam egy kis ágacskát, amit a fa alatt találtam, jó lesz erőtárgynak. Itt is mindenkinek érdekes megélései voltak, és volt, aki ezt is egy egótörő feladatnak érezte.
Az utolsó napon rövidebb volt a program, így ismét beültünk másfél órára a szaunába, amit már egészen jól megszoktam. Úgy látszik, Oguz izzasztókunyhója némileg ellenállóvá tett a meleggel szemben. A délutáni páros jóga-gyakorlás után egy szellemhajó-gyakorlatot végeztünk még az elvonulás lezárásaképpen (lásd a képen). Egy fiú csörgőzött elől, mi hátul doboltunk két lánnyal, a többiek pedig a hajó két odalát alkotva előre-hátra dülöngéltek és dinamikusan lélegeztek. Ez az utazás most nem vitt olyan mélyre és sötétre, a Holtak Birodalmába, mint a múltkori, amikor Oguznál a dobkörön csináltuk ugyanezt a gyakorlatot. Bár volt olyan is, aki azt élte meg. Én viszont azt tapasztaltam, hogy sokkal fényesebb volt az egész. A téma, amit adtam, az volt, hogy találkozzunk a tanítónkkal. Én először egy görög könyvtárba érkeztem meg, ahol egy görög bölcs állt, és megkérte, hogy válasszak a könyvek közül. Én tudtam, hogy mindegyikből megkaphatom ugyanazt a tudást, mert mindegyik könyv igazából az Ákása-krónika volt, amit már láttam egyszer. Kiválasztottam egy szép nagy könyvet, és kinyitottam. Ugyanúgy néztek ki a lapok, mint a múltkori látomásomban, mindenféle jelenetek jelentek meg rajtuk. A múltkor azonban nem jegyeztem meg, hogy mit láttam benne, most viszont szemügyre vettem az első oldalt. az Életfa-szimbólum volt rajta, és a képet nézve sok mindent megláthattam, ami a szimbólum működéséhez tartozott.
Utána továbbindultunk, és először a farkasommal futottunk nagyon hosszú ideig az erdőn át, majd hegyek következtek, azok felett pedig a sasom segítségével repültünk át. Kelet felé tartottunk, majd végül megérkeztünk Tibetbe, a Himalájába. Egy barlang bejáratánál álltam. Bent egy jó nagy Buddha-szobor volt, amely egy idő múlva átváltozott egy élő lámává. Már éppen összeszedtem magamat, hogy valami nagy okosat kérdezzek tőle, amikor rám förmedt: "Mit akarsz te itt kérdezősködni, ülj le és meditálj, akkor majd megvilágosodsz!" "És mennyi ideig fog tartani, mire elérem a megvilágosodást?" "Tízezer évig" - válaszolta lakonikusan. "És addig mit csináljak? - kérdeztem vissza. "Taníts másokat, és mentsd meg őket." - közölte a láma, majd visszaváltozott Buddha-szoborrá. Mit volt mit tenni, gondoltam, akkor ott helyben kipróbálom a meditációt. Egy mantrát is kaptam hozzá, ami ott zengett a barlangban" Óm Ah Hum" - később utánanéztem, és kiderült, hogy ez egy valóban létező buddhista mantra. Leültem hát, és a légzésemre figyelve elkezdtem zengetni a mantrát. Közben azt éreztem, hogy kifényesedik a központi energiacsatornám, és nagy fénycsóvák lövellnek ki a gát- és koronacsakrámon, valamint a szív- és a harmadik szem-csakrámon. Nagy lelkendezésem eltartott egy darabig, de közben kikerültem a barlangból, és visszakerültem a szellemhajóba. Emlékeztettem magamat, hogy másokért is felelős vagyok, akik most részt vesznek ebben a gyakorlatban. A hajó, mint mondtam, nem szállt le az alsó világ mélyére, hogy a terheit letegye, hanem két örvény alakult ki. Az egyik fölfelé tartott, és az óramutató irányába csavarodva, fölfelé húzta a résztvevők tudatát, amely egyre fényesebb lett, minél magasabb régiókba hatolt. Közben egyidejűleg egy másik örvény kavargott lefelé, az óramutatóval ellentétesen, mint a lefolyóban a víz. Ez az örvény sötét energiából állt, mely a mélybe távozott. A hajó egyre magasabbra emelkedett az univerzumban, míg végül egy hatalmas hegy tetején megfeneklett. Ez a Kailása hegy volt, Siva szent lakhelye, a létezés legmagasabb pontja, és a hajó legénysége kiszállt, hogy meggyőződjenek: valóban hazaértek, innen most már nincs hová továbbmenni. Siva, Párvatí, Ganésa és sok-sok szolgájuk jelent meg, hogy üdvözöljenek minket, és amikor mindenki megértette, hogy ez a végállomás, lassan befejeztük a szellemhajó-gyakorlatot. Azt hiszem, hogy élményekben gazdag, és tartalmas négy napon vagyunk túl, és mindezt folytatjuk a tavaszi elvonuláson a március 15-ei hétvégén, illetve majd a nyári táborban is, amikor ismét lesznek sámán-gyakorlatok és sok-sok jóga. Köszönöm mindenkinek, aki eljött, és részt vett ezen az elvonuláson.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése