Az arany középút

A héten kezdtem el olvasni Drunvalo Melchizedek "Az Élet Virágának ősi titka" című könyvét, egyelőre vegyes érzelmekkel fogadom az ott leírtakat. Úgy tűnik, hogy amiket máshonnan szedett össze, azok valóban értékes tartalmak, de az "angyaloktól" és Thothtól kapott ismereteinek egy része nem igazán illik bele semmibe (legalábbis számomra). Egyelőre azt tudom mondani, hogy találtam azért használható gondolatokat már az első oldalon is, a szakrális geometria és az ősi szimbólumok pedig szintén érdekelnek, mivel sok szimbólumot szoktam látni meditáció és a sámánutazások közepette. A legtöbb szakrális szimbólum kisebb-nagyobb módosításokkal több ősi kultúrában is fennmaradt, így szerintem érdemes foglalkozni a jelentőségükkel. 

Szóval egy érdekes, értékes gondolat, amit a könyv elején találtam, arról szól, hogy az emberek kétféle módon szoktak közelíteni a spiritualitáshoz: a bal agyféltekés dominanciával rendelkező embereknek meggyőző, logikus észérvek tömkelegére van szükségük ahhoz, hogy elfogadják a spirituális igazságokat. Számukra "tudományos" eszközökkel kell bizonyítani Isten létét és a hozzá vezető folyamat működőképességét. A bal agyféltekés dominancia persze valahol elakadást fog okozni. Amikor arra a pontra érkezünk spirituális fejlődésünkben, ahol az észérvek, a logika és a racionalitás már nem érvényes, és egymásnak ellentmondani látszó állításokat kell egyszerre a magunkévá tennünk, el kell engednünk a racionális gondolkodásmódtól való túlzott függést. A bal agyféltekések azok, akik "tudják" Istent.

A jobb agyféltekés dominanciával rendelkezők pedig fordítva működnek, a racionalitásra nem nagyon hagyatkozva, az érzéseikre és a megérzéseikre hallgatnak inkább. Ezek is el tudják vezetni az embert valameddig, de vannak zsákutcái: a vak a lelket azhit, a szentimentalizmus, a befolyásolhatóság, a babonák kialakulása "mert valaki azt mondta". A jobb agyféltekések azok, akik szeretnek fanatikusan, megkérdőjelezés nélkül hinni egy tanítónak vagy prófétának, és az adott mester tanításainak különféle interpretációi közül nem tudják megkülönböztetni az igazat a hamistól. Őket könnyű félrevezetni. A túlzott hit ugyanolyan csapda lehet, mint a szkeptikus kételkedés. Ők azok, akik "érzik" Istent.

A bal, illetve jobb agyfélteke dominanciáját a jógában a pingalában (szoláris, racionális energia) vagy az ídában (lunáris, intuitív energia) keringő prána dominanciájának tudják be. Márpedig a jóga és a tantra írásai egyértelműsítik, hogy a pránát a két oldalsó vezetékből kifogva be kell terelni a szusumnába, vagyis a központi energiacsatornába, és fel kell ébreszteni a Kundalinít, amely képes elégetni a csakrákban felgyülemlett szennyeződéseket és eljuttatni a tudatunkat a megvilágosodott állapotba. Tehát a gondolkodásunknak mentessé kell válnia a racionalizmus és a szentimentalizmus szélsőségeitől, az agyféltekék működésének ki kell egyenlítődnie, és a pránának egyformán kell áramlania az ídában és a pingalában, vagyis a bal és a jobb orrnyílásban. 

A filozófiában ugyanúgy megfigyelhető ez a polaritás, mint minden másban. Egyes filozófusok a monizmust (csak egy Igazság van, minden más illúzió) hangsúlyozzák, ők a szoláris dominanciát képviselik, míg mások a dualizmust (Isten és a kiáradásai különböznek egymástól) hangsúlyozzák. Ők inkább a lunáris megközelítést képviselik. Nagyon kevés olyan filozófus van, aki mindkét elvet egyidejűleg igaznak tekinti, és a kettő közötti egyensúlyra törekszik.

A jógában vagy lelki gyakorlatban is az egyik szélsőség a mindenről való lemondás, a tapasz vagy vairágja gyakorlása, míg a másik szélsőség a ragaszkodásokban és az élvezetekben történő elmerülés, mely túlzottan gyengévé teszi a lelket. A vég nélküli lemondás viszont megkeményíti a lelket. A szeretet útja valahol középen van. Azoknak, akik "szeretni" szeretnék Istent, és ezáltal igazán megismerni és összekapcsolódni Vele, az arany középutat kell keresniük, ahogyan Buddha és a görög filozófusok is javasolták.